Roy Lichtenstein (1923-1997) “pöttyös-nőalakos” festményei komoly filozófiai fejtegetések. Az amerikai pop-art művész a létező világ pereméig hatol, és nem kevesebbre vállalkozik, mint a látható táj leleplezésére. Kvantumfizikusi, az anyagot egészen a semmiig lebontó igyekezetei ezek a művek, melyek azt fedik fel, hogy ahol én bőrt, húst, csillogó szemeket, és azon mélyén a lelket látom, valójában nincsen semmi.
S a tárgyinak hitt világ éppen csak békalencseként a felszínen úszik, és az, hogy mivé sűrűsödik össze, és tűnik hirtelen összefüggő felületnek, az semmi más, mint esetlegesség. És még ha ezen esetleges, anyagi formák összerendeződésében van is valamiféle törvényszerűség, ok-okozati kapcsolódás, azt úgysem vagyunk képesek felfedezni. A világ rendjét, hiába erőlködünk tudományosan, intuitívan, sosem fogjuk felfogni.
A korlátlan lehetőségek hazájának hamis ígéreteit tükröző, bájos leánykái hőn áhított alakok. Szépséges, ám javarészt már önmagukban, valódiságukban csalódott női objektumok, melyek azt hivatottak bemutatni, hogy a szerelem tárgya csak elfedi magát a valódi szerelmet. A fehér vászon valójában a szerelem szimbóluma, melyen csak útban vannak a pöttyök.
E képek befogadása óriási kihívás. Nem kisebbet kérnek, mint a színes pöttyök helyett a fehérség, az alap realizálását.
pop-art, Roy Lichtenstein és én.. 2010, 84*84cm