Sok éve már én is -sajnos – egyre szakadozottabban olvasok nyomatott könyvet, mindig van egy a táskámban, de észreveszem, miként hódít el engem is a digitális világ. Aminek amúgy egy előnyét látom, az interaktivitást, hogy az író megszólítható, hogy egyes leírt szövegek nem nyomtatott végérvényességek, hanem esetenként a szerzővel való párbeszéd okán mozdíthatóak.
Krasznahorkai László könyveit viszont mindig elolvasom, és vele meg pláne vágynám az interaktivitást..Ő az az egyetlen szerző, Hamvas Béla mellett, akinek a műveit a magam nem éppen tudományos, inkább szita-jellegű agyával ismerem, és melynek mentén véleményt merek alkotni. Ami, mert internetre írok, nem kőbe vésett, ami, ha tévedek, átírható.
KL számomra az az író, aki a legtovább kísért a magyar nyelv segítségével az úton a végső kutatásban önmagam felé. Jó ideig egyértelmű volt számomra, hogy ugyanazzal a vággyal keltünk útra, hogy kijárat keressünk azon a házon, melynek valójában ajtaja sincs, ami csak valami különös fénytörés okán tűnik ajtónak.
KL magyar nyelve megtartó erő volt, eszköz ezen az úton, ahol senkinek sem tanácsolnám, hogy egyedül induljon. KL nekem afféle érett, komoly szangha-társ volt, akiről úgy hittem, ugyanazt az Ujjat imádjuk, mely a Mester felé mutat. A szövegei úgy hatottak rám olykor, mint egy finom belém rúgás, nógatás, noszogatás, ott, ahol fel akartam adni a “kutatást”. Számomra a Rombolás és bánatban, az Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó-ban érte el a csúcsot. (a moly-on minden könyvéről írtam, én sem emlékszem, már mit, de az érzés megmaradt)
Sok időnek kellett eltelni, míg felfogtam, noha egyre csak mondja és mondja, vagyis írja, de már nem mellettem halad, sőt, egyszer csak szembesültem azzal, hogy útközben talált egy ajtót, és azon elkezdett dörömbölni, én meg tudtam, ezen az úton semmilyen ajtót nem szabad komolyan venni.
A dörömböléssel, a pihenőhelyre való vágyakozással mélységesen együttéreztem, de mindez inkább azt mutatta meg, mit ne tegyek. Akkor tudatosult bennem, ebben a jelenségvilágban nem lesz semmilyen olyan mozdulat, még ha KL is csinálja, amit utánoznom kell. Nincs minta, nekem kell utat rajzolnom magam elé.
Az ajtódörömbölést még jó ideig hallottam, aztán egyre halkabb lett. Egészen biztos voltam benne, KL abbahagyta. Még bőven hallótávolságon belül voltam, szóval hallhattam volna. Visszafordulni már nem tudtam, mert ezen az úton csak előre lehet menni, de amikor megjelent az újabb kötete, egyből tudtam, mi történt.
KL abbahagyva a dörömbölést végül kuckót épített magának az ajtó elé, és beletörődött abba, oda nem lesz belépés, de legalább a ház megvan, hát kivárja most már az előtt ezt a maradék időt. A báró Wenckheimet, a Herrschet, a Zsömlét már ott írta, és nem nekem. Ettől függetlenül a maga műfajában nagyszerű művek, de pontosan megmutatják, milyen az, amikor valaki landol azon az úton, ahol nem szabad.
KL mégis a kedvenc magyar íróm, és az egyik legfontosabb szellemi nagyságom, a Nobel-díj nagyon megrázott, óriási büszkeséget érzek. A svédek magyarázata pedig a díj mellé telitalálat, mely a művészet megmentő erejére mutat rá ebben az apokaliptikus időszakban.
KL egy alak, aki semmilyen ponton nem vesztette el méltóságát, nagyságát. Én tettem vele kapcsolatban túl magasra a mércét. A legutolsó “ütközetben” – ahova nem karddal, hanem ellenkezőleg mindent levetve magamról, meztelen megyek – szerettem volna, ha kísér a szövegeivel. És én itt, csak itt “akartam” őt. Mert még mindig egy koncepcióm van, hogy a végére nem maradok ennyire egyedül, és az anyanyelvem elkísér majd.
Egyelőre nem ez van, de ez még nem a vég. Tudom, érzem, most is írja az új regényt, mert az utolsó lélegzetéig írni fog, talán pont azért, mert tudja, létezik egy olvasó, aki az Északról hegy..”folytatását” várja.