Akkor már hosszú évek óta nem ott végződtem, ahol a testem határai, és mint óriás céltábla hatalmasodtam el a tájon. Minden védelem nélkül hagytam, hogy a késdobálók rajtam gyakoroljanak. A félelemtől viszont sokszor fulladoztam. Egyetlen óvóhelyet az a háromlábú szék adott, mellyel ég és föld között egyensúlyoztam. Aranyszínű sállal kötöttem le a szemem, hogy ne lássam a világot, és mind jobban ragyogjon egyetlen szerelmem a korom sötétben. És talán nem volt jó döntés, de szívemet ahelyett, hogy bezártam, még tovább nyitottam.
A legsérülékenyebbek a füleim voltak, a világ száz szólamban duruzsolta énekét, de nem hittem neki, mégis arra lettem kárhoztatva, hogy végig kell hallgassam a nóta egész szövegét. Vagyis nem igaz, amikor azt dalolta felém, szeretlek, csak elkezdtem bízni benne kicsikét, mert ebben a szóban tudtam egyedül levegőt venni végre.
E nyolc betű miatt döntöttem el, hogy leszállok a székemről, letépem a szememet eltakaró sálat, és elindulok megkeresni, honnan került a szeretlekbe a friss levegő.