Az öngyilkosság az egyik leginkább tabusított téma, az első gondolatunk, – egy rossz örökség kapcsán – hogy az illetőt meg kell mentsük, életben kell tartanunk, és ennek mentén összevissza, buta, sőt szerintem gyalázatos tanácsokkal látjuk el egymást.
Pedig az öngyilkosság a legintimebb ügyünk, a legfontosabb filozófiai kérdés, a’ la Camus, az öngyilkosság emberi jogunk. Mindannyiunk tudatos és érett döntése azzal kapcsolatban, hogy megvárjuk-e, hogy az öregség, valami csúnya betegség, a magány, a hideg, a szeretetlenség végez velünk, vagy még a csúcson, miután mindent elrendeztünk magunk után, önszántántunkból abbahagyjuk. Egy érett társadalomban intézménye kellene, hogy legyen azoknak, akik erre készen állnak, és ezen a ponton léteznie kellen egy segítő szervezetnek, mely e legvégső, legszebb és persze legnehezebb munkában segíti őket.
Igen, igen, legintimebb ügyünk, mely döntésbe isten sem szólhat bele, mert eljutva a ránk rótt feladatok végére, arra is rájövünk, isten képzete is már a mi teremtményünk. Ezen a ponton növünk fel, és rálátunk arra, hogy egyedül maradtunk, mindenféle istenkép nélkül. És ez nem ateizmus, nem isten tagadása, hanem a dolgok megfelelő polcra helyezése. Az Én előbb volt jelen, mint az isten, és az Ént még senki sem ismerte fel.
Az öngyilkosság legmélyén annak a belátása van, hogy legfőbb vágyunk, a végső Én felismerése ebben a testben nem sikerülhet. Annak a ténye, hogy a kereső személy, míg él, ennek a kutatásnak az útjában fog állni, hogy ő miatta vagyon eltakarva az Én, az Én, az Én, akiből ennek az egész univerzumnak a képzete felbukkant. És akinek az életbe nem jön el a kegyelmes Guru, azt teljesen megértem, hogy elkészülve az élettel, menni akar.
A kegyelmes Guru egyet segíthet, hogy útmutatásával felszámolja a test és az elme képzetét, és segíti annak a felismerését, hogy testben vagy anélkül, szabadok vagyunk, és a halál sem a dolgok vége. De az ő útmutatásának felismerése a legritkább dolgok egyike a történelemben, úgyhogy azokra is gondolni kell, akik sorsának ő nem a része.
A hétvégén két olyan emberrel is találkoztam, akik komolyan fontolgatják e döntést, az egyikükkel a könyvfesztiválon hallgattam egy beszélgetést, ami mélységesen meghatott, és rendkívüli bátorságról, méltóságról vallott. A másik egy magánbeszélgetés volt.
Azóta azon gondolkozom, bárcsak, mint az otthonszülés intézményénél, az önként vállalt halálnál is lenne dúlaképzés, és léteznének olyan asszonyok, akik az elfáradt, de inkább az élettel elkészült embert elindítják a szülőcsatornán az Igazi, az Igazság felé, ami felismerhetlen az emberi testben. Milyen érdekes, önkéntelen asszonyt írtam, és nem embert, mert valahogy egyértelmű, hogy a születés és a halál kapujában a Nő áll.
Most már csak azt kellene eldönteni, melyik is melyik igazán? Mert kezd az a gyanúm lenni, hogy amit itt nagy tapssal ünneplünk, mikor új élet születik, az éppen a dolgok legsötétebb pontja, ahonnan a halál felé egyre csak világosodik. Nézőpont kérdése, és úgy hiszem, ezért a nézőpontért is születtünk.
Jómagam is többször a téma közelében jártam már, eleve az érkezésem 1974 augusztusában egy önként vállalt halállal indított volna, nagy ügyesen magamra csavartam a köldökzsinórt, amikor is meghallottam, hogy anyám szíve dobbanása, benső, makulátlan gyönyörű hangja és a külvilágban kifejezett önmaga között mekkora szakadék van. Ahogy szembesültem azzal, hogy a hazugság partján fogok mindjárt kikötni, még gyorsan irányt akartam változtatni. De engem „megmentettek”, pedig kis híja volt, hogy sikerült kijátszanom őket, de nekem találkoznom kellett a Guruval az életben, és meg kellett hallanom az útmutatást, ami miatt számomra nem opció az öngyilkosság.
Azóta számomra az öngyilkosság sajnos a könnyebbik út, mert annál nincs nehezebb, mint átvenni a Guru útmutatását, ami bizony – szerintem – fájdalmasabb, mint száz halál. Mert itt életben maradva kell elviselni, ahogy a tanítás akkurátusan megfoszt attól, akinek eddig hittem magam, és ez brutális. Nagyon.
Aki erre jár, tudja, miről beszélek. Remélem, e bejegyzés kapcsán újra elhagynak, akik nem értenek,
és meghall az az egy, aki ért.