Tegnap az egyik budapesti modern művészeti múzeumban jártam, és jaj nekem. Még mindig meg tudok lepődni azon, amit e hatalmas falak, elegáns terek között tapasztalok, mert még mindig rejtegettem magamban egy utolsó százaléknyi reményt arra nézve, hogy az, amit ma a fő sodor a festészetben, a szobrászatban – ami inkább már installáció-gyártás – alkot, az még valamelyest is hordozza a művészet – egyre avíttabb -, ám számomra eredendő nézeteit. Amit úgy fogalmaznék meg, hogy a teljesen önmagára levetkőzött alkotó hídépítése a halandóból a halhatatlan irányába.
Nem szándékom lehúzni a kiállítást, így magát a múzeumot sem nevezem meg, hisz látom az egyes művek mögött az alkotó, az olykor sikoltó embereket, akikkel együttérzek. Inkább a modern művészet kapcsán gondolkozom most, múzeumtól és tárlattól függetlenül.
Alapvetően kétfajta irányt tapasztalok.
Az egyik, mely a művészetet terápiás szobának használja. Na jó, én is, de mégsem. De ezek a művek megállnak félúton, és a felszíni rétegek alatti szeméttelepek manifesztumai csupán. Sikítások, kínok, keservek gyűjtőhelyei, pszichéjükben eltévedt emberi lények lenyomatai, akik az önismeretet összekeverik az egyes személyiségrétegek boncolgatásával.
Ismerem ezt, a landolás érzését önmagam felé, ismerem azt, hogy bizonyos pontokon könnyebb lenne nekem is simán csak ráhányni magam a felületre, kikiabálni a fájdalmat, és a legemberibb tulajdonságból, a kínból, a félelemből vezettetve alkotni.
És pontosan ismerem azt a helyet, ahol meg kell emelnem magam, és a szarból – mert az vagyok emberként – a művészetben igenis aranyat kell alkotnom. Mert, ha művészetről van szó, nem landolhatok a gyötrelemnél. Van belőle bennem épp elég, minek azt megtöbbszörözni azzal, hogy még műtárgyat is készítek belőle.
A másik fajta alkotói út pedig valami eszméletlen sterilitás, műanyag kesztyűvel, maszkban készített mű, skandinávos “letisztultság”, az én küzdelmeitől megmosdatott formadizájn. Értelmezhetetlen, óriásmázolmányok, üresen kongó videóinstallációk, ahol minden személyes kimenekült az alkotásból.
Ez a két véglet van, vagy gyötrelmesen és túltengően én, én, én, élet, élet, élet, és semmi más, vagy pont az ellenkezője, valamiféle undor attól, hogy megmutassak bármit is, ami még arra utalna, hogy ember vagyok.
Ám kár is keseregni, ami elkezdődött, be is fog fejeződni, így ennek a típusú emberiségnek is mindjárt vége, és az, amilyen állapotban van a művészet, a végidők jele.