(a japán-trilógia harmadik része)
Kettétört ölelkezésünk egybe illesztésének lehetetlensége feloldhatatlan drámánk. És mert valaki ezt a tényt bennünk elfogadni képtelen, így egyre csak egymásnak feszülünk. Ám hiába, mert a kettő, ha ölel, csak tovább töri, zúzza a másikat.
Egyetlen esélyünk az marad, ha magunkat az útból teljességgel eltávolítva, hagyjuk, hogy az, ami mindent arannyal átragyog, de ugyanakkor maga a mélységes sötét, töltse fel a kettőben rejlő szakadékot, ha felismerjük, hogy a szerelem az egyetlen összeillesztő erő, a gyógyír, aki előtt emberi részünk csak akadály lehet.
A bennünk élő angyal az isteni mű beteljesítője, ő az, aki a lehetetlent lehetővé teszi, hogy emberi testben is szeressünk, mert ő az, aki egyszerre ismeri a szerelmet és az életet.
A kicsike zenész a sarokban – pedig hangszerével a hang forrása felé indult – az angyalt teszi hallhatóvá a világ számára. Ő az angyal furulyása.
Azt zenéli, hogy a szerelem nem cél, csak eszköz. Az az erő, mely elhoz addig a pontig, ahol végre belátjuk, a madarak a semmibe kifeszített kötelén egyensúlyozva egyetlen mozdulat az, ami még hátra maradt.
És éljen a kékfestővel kiszínezett magyarságunk, éljen az a csoda, hogy mindezt magyarul, az „angyalok” lefordíthatatlan nyelvén írhatom.