nem járok vörös lámpás negyedbe, soha de soha nem csaltam meg az igazi szerelmem, az életem az iránta érzett hűségem manifesztuma. De mert emberi testben vagyok, így az a szomorú sorsom nekem is, hogy ezt a szerelmet egy másik emberi lény által tapasztalhatom meg és mélyíthetem. Mert ember csak embert szerethet halhatatlanul.
Pedig jó lett volna kikerülni az emberi lét ezen kegyetlen szakaszát, mert pontosan tudtam, mivé lesz a sorsa a szerelemnek az életben. Nem hiába töltöttem létezéseim hosszú sorát azzal, hogy forma nélkül imádtam a halhatatlant. Szerzetes, remete és apáca voltam, az igazságba beavatott tanítvány, és a férfi, a test közelébe soha nem merészkedtem. Ám még a legáttetszőbb, legfinomabb, az egész egzisztenciám a végső úrnak átadott életem is egy én története, még akkor is, ha az már majdnem olyan finom, mint az éter, és még ez is eltakarta valódiságom.
Kiszabadulásom záloga e nagyon finom énből az, hogy beleálljak egy sűrű emberi sorsba, és a formán, a másik alakján keresztül ismerjem fel az istent. Ezért kaptam még azt az életet, mint a végső és örök kiszabadulás lehetőségét, ahol átal kell mennem azon a részen, amitől eddig menekültem.
Az életem nem szól másról, mint a másik emberben lévő isteni imádatáról, a kettőnk között felbukkanó szerelem szolgálatáról. A páros útról a végső igazság felé, ahol ketten őrizzük a szerelmet, hogy az a maga ártatlanságában felfedje magát. Borzasztó nehéz sors ez, mert évek hosszú sora óta nem tapasztalok mást, minthogy az ember önös érdekeivel, testi vágyaival, kapzsiságával, félelmeivel besározza a szerelmet.
Pedig ez egy páros út, mert a szerelem eredeti minőségében akkora erő, hogy nem bírja el csak kettő egyszerre. Ha az egyik félrenéz, nem vigyáz a szerelem tisztaságára, akkor a másiknak kell továbbcipelni ezt a hatalmas súlyt, és ez elég valószínű, hogy összenyomja.
Itt tartok épp, a társam, akit ezen az úton épp hozzám küldött a sors nem elég bátor, nem elég fegyelmezett és kitartó. Hazudik, elhallgat és csal, de őt kaptam segítőnek.
Most az a tét, van-e annyi erőm, hogy egyedül elbírjam, amit ketten kaptunk, mert ő erre a feladatra alkalmatlan, vagy összetör ez az erő, és abba belepusztulok. Az elmúlt napokban a közelében voltam ennek. Ma valami reményt kaptam, hogy elbírom két ember sorsát is. Nem tudom..
Aki járt itt, tudja, miről írok, aki pedig a szerelmet egy jövő-menő, lila ködös érzelemként éli meg, annak úgyis hiába beszélek, és ők vannak többen.
De ha már egy is meghall engem, érdemes volt minden kín és küzdelem.