Bizony szétfeszítette a mellkasom az öröm, hogy fél órán át magyarul zeng a világ, hirtelen az egész Földön felcsendül a mi sehova sem tartozó, se testvére, se barátja, magára hagyott anyanyelvünk. Mely számomra (nem)csengésével, (nem)bongásával, de mindenkori használatával már önmagában azt a “tájat” eleveníti fel, ahonnan érkezem. Amit csak sejtek, de amit a sejtelmem is eltakar.
Egyáltalán az, hogy létezik ez a nyelv a bizonyíték arra, hogy vannak angyalok, mert azok beszélnek magyarul, hogy nem kell szárnyas lényeket keresni, égi dallamok után kutatni. Elég csak kimondani azt, hogy: anya, gyöngy, fuvallat, és halljuk az angyalt. Egyáltalán a léte ennek a nyelvnek maga a remény, hogy a jó eléri a rosszat, és a lázadás, mely az egészre vonatkozik, célba ér. Abba a célba, ami a rajt is egyszerre, s ahonnan soha nem indultunk el.
S, hogy a szövegben felvázolt, végsőnek tűnő, nagy életigazság: ” a Jó soha nem éri el a csápoló Gonoszt, mert a Jó és a Gonosz között nincsen semmiféle remény” tévedés, de hatalmas.
Mert a remény éppen itt lakozik a magyar nyelv szavait összekötő csendben, a két szó közötti kimondhatatlanban, azon a láthatatlan vásznon, amire a Jó és Gonosz szavunk fel vagyon festve.
Miközben pedig végre egy ember, aki onnan beszél, ahol van, aki nem állít többet, annál, mint amit megvalósított, aki bevallja, hogy ebben a testben, a személy börtönébe zárva ez a maximum. Hogy nem látjuk, nem halljuk az angyalt, és reménytelen minden próbálkozásuk személyként.
Végre ez egy tiszta kor, semmi ámítás, Giotto és Boticelli is csak álmodozott, mikor szárnyas lényeket látott. Nem arról van szó, hogy bezáródtak az ég ajtajai és végérvényesen magunkra maradtunk emberek, hanem, hogy számunkra azok soha nem is léteztek.
Ebben a szövegben már az a kétségbeesett dörömbölés sem hallatszik, mely korábban áthatotta a Krasznahorkai-prózát, ahogy két kézzel veri és veri azt az ajtót, ami a “mennyekbe” nyílik, mert ideérve rájött arra, az az ajtó nem is létezik, a kezei is – önmagához képest – diafilmkockák csupán egy makulátlan térben.
S végre tisztán látva mindezt, lehetne akár arra is használni a szavainkat, hogy nem kifelé kesergünk, hanem befelé örömködünk egy kicsikét. És a csúcson állva – ami épp a stockholmi Nobel-díjátadó, ami tényleg a Csomolungma, ahonnan nincs tovább, s ahonnan belátható talán az egész Föld – egyszerűen csak körbetáncolhatná a szavaink forrását, és ezzel az írói tehetséggel arról írna, amit önmagában a nyelvhasználat okoz. Ott nem lenne szükség angyalra, lázadásra, az emberi méltóság nem létén való kesergésre, mert annak fényében mindez elenyészne.
Bízom benne, hogy megélem még ezt a Krasznahorkai-regényt, hogy nagyon, de nagyon ráunt az író erre a bánatra, és én is vele együtt, mert én is ebben vagyok a rokona.
Ez a mi igazi átkunk, hogy elfelejtettük, már önmagában a nyelvünk a cél.