réka+károly+ Paul Klee angyalai
Károly (https://zalaikaroly.com/
Mindörökké szerelem című kötetében én is egy fejezetet kaptam, ráadásul egy kisebbet, mint a többi. Az egyik szerkesztő anélkül, hogy ezt velem egyeztette volna, kihúzta a felét. Sok voltam. Mindig az vagyok. Vagy inkább kevés. Így e jövőre harminc éve tartó rettentő-gyönyörű-borzasztó-kitartó-életen is túlnyúló történet összezsúfolódott három oldalon. Amikor a fiunk elolvasta, lefitymálva annyit mondott, hát ezért nem olvaslak titeket, és biztos nem ez a novella lesz az, amit megmutatok, ha rólatok akarok mesélni.
Ettől függetlenül az írás nagyszerűen illeszkedik a kötetbe, és pompás bemutatófelület a szerelem, a műben ötvenkétszer megjelenő formájához. Tehát az én kis nyivákolásom nem von le semmit az értékéből.
Én kerülök csak miatta furcsa helyzetbe, mert a szöveg tényleg nem olyan tüzes és égető, mint ahogy én harminc éve megélem ezt a történetet, így sok helyről megkaptam, csak szépítem magunkat, hol van ebben még szerelem. Ha az én leírásaimat és Károly novelláját olvassa valaki joggal érez ellentmondást. Jó és pontos olvasó az ilyen.
Hát nem tudom, a novellában hol van, csak azt, bennem hol lakozik..Mert én sosem lettem Zalai Károlyné, hanem Somogyi Réka maradtam. A személyemben a másiktól teljesen független lény, aki azért szerződött egy férfivel mert megjelent közöttünk a szerelem. Önkényesen, abszurd módon már akkor is.
Én csak azt tudom és azt írom, bennem, hol van a szerelem. Vagyis dehogy bennem, hogyan is férne el belém? Inkább én benne.
1996. szeptember 30-án a kölni Deutsche Welle tizenegyedik emeletén a szerelemtől “megbízást kaptam”, méghozzá azt, mentsen át az életen. Határozottan bemutatkozott, és azt mondta, ő nem egy jövő-menő érzelem, nem valami időjárásnak, hormonoknak kitett agyi elváltozás, hanem az emberi lét maximuma, ahova sem meditációval, sem hosszú éves szellemi gyakorlattal el nem jutok.
Ez az, amit csak úgy megkapok, “kegyelemből” és ha jól vigyázok rá, még párszor meg fogok kapni útközben, súgta..hogy a legintenzívebb szádhanám a végső kiszabadulásért végezni tudjam.
És nehéz lesz, nagyon, mert a történet, a személyeink mindent meg fognak tenni, hogy bemocskolják a szerelmünket, próbák lesznek, öregszünk, megnyitjuk a házasságot, szavakkal, tettel bántjuk egymást. Nehéz lesz, mert az emberi üledéknek le kell folynia, és annak sosincs vége.
Például ma reggel is szinte repülve értem haza, semmi mást nem akartam mondani, csak azt, hogy ugye érzed, ugye te is tapasztalod, hogy harminc év ellenére ugyanúgy itt van közöttünk a szerelem angyala. Erre mire beérek egy morcos, zsémbes férfit látok, gyorsan ki is mentem hát gereblyézni, nehogy csípőből reagáljak rá, mert akkor két perc múlva akár beomolhat a ház is.
Ismerem, micsoda erő lakozik ebben az emberben. Kimentem és kértem a szerelem angyalát, adjon szemeket ahhoz, hogy őt lássam és ne egy fáradt porhüvelyt.
Úristen, hány de hány ilyen megmérettetés volt, és eddig mindig helyt álltam. Aztán ahogy kigereblyéztem magam, visszamentem, hogy még mélyebben öleljem át azt a testet, aki felfedte előttem az angyalt. Azt, akiről Krasznahorkai most azt mondta, már nincs is szárnya. Hát a mienknek nem is volt, a mi angyalunk – hála az állhatatosságomnak és itt csak magamról tudok beszélni – érintetlenül él a történeteink felett és és minden nappal jobban imádom.
A szerelem, mint szádhana a legdurvább út, aki járja, tudja, aki meg feladta rögvest az elején, mert jött egy kis, nagy nehézség, annak csak azt tudom mondani, bánhatja.