Minden évben december 5-e (az 5. stoke-ja napján) és február 18-a között újraélem anyám agóniáját. Évről évre mélyebben merek behatolni a fájdalom és a gyötrelem azon színtereibe, ahol járt. Mert évről évre beljebbről és átfogóbban szeretném megérteni, volt-e valami összefüggés a lassú és gyötrelmes távozása és az élete között. Mert még mindig nem tudom elfogadni, hogy a sorsunk, cselekedeteink mintázata és a halálunk módja között ne lenne összefüggés. Mert van és kész.
Amit nem tudtunk megbeszélni az életben, azt azóta tisztázzuk, és az elmúlt 10 évben volt elég sok dolgunk.
Tegnap meglátogattam a Zsuzsanna-kutat, ez az én anya-szentélyem, most köszönhetően a hatalmas esőzéseknek bő vizű forrás ömlött belőle, ahol jelképesen és ténylegesen is lemostam magam, hogy aztán újra bepiszkolódjak.
Diesseitig bin ich gar nicht fassbar Denn ich wohne grad so gut bei den Toten Wie bei den Ungeborenen Etwas näher dem Herzen der Schöpfung als üblich Und noch lange nicht nahe genug. (Paul Klee) e világiként egyáltalán nem vagyok felfogható, mert ugyanannyira élek a halottak, mint a meg nem születettek között. De valamennyivel mégis közelebb a teremtés szívéhez, mint általában, de még mindig nem eléggé közel.
Az elmúlt 10 évben, hogy anyám nincs ebben a testben megtanultam tőle, mert megsúgta – mert a kapcsolatunk 2016. február 18-án kezdődött csak igazán, amikor megtaláltam az igazi anyám az életszerepein túl – hogy az élet első nagy leckéje az lett volna, hogy válj emberré.
Az ember nem hiába gerinces faj, szóval van tartása, nem hazudik, nem hallgat el, nem sunyiskodja végig az életét, nem megúszásra játszik, és nem rohan el a tettei következménye elől. Döbbenet volt a halála után átélni az életgyónását és meghallani azt, amit míg itt volt, nem mert kimondani.
Anyu megsúgta, az első feladat a személyes én felépítése, felnevelése, és saját nagyon szigorú benső etikai törvénykönyvünk megírása, ami minden ember esetében más és más, de azt kötelező betartani. És teljesen felesleges elkezdeni bármifelé komoly szellemi praxist, az ént demisztikáló munkát, amíg ez az én nincs kész, míg fel nem nőtt. Most itt tartunk, ezt az életrészt vesszük át, és utólagosan javítjuk azt, amire az életben nem volt mód, módja, és aminek a következménye volt a brutális vég.
Én ezt a munkát szeretném még az életben elvégezni, és emberré válni igazán, hogy aztán tetőtől talpig leleplezzem annak valóságát, mert nekem egyetlen célom van, a dicső halál.
Ha valamit nehezen viselek ma, az az, amikor a “félkész”, erkölcsöt nem ismerő, a morált szaboltáló emberi lények turpisságaikat elrejtendő szellemi tanokkal öntik le magukat. Erre különös szaglásom van, minden bizonnyal azért, mert én is átmentem ezen a szakaszon, és játszottam a gurut két szatzsang után fiatalon, és roppantul undorodtam akkori magamtól, a saját bűzöm emléke örökre belém égett.