2025 folytatásos festményesszé

 

 

Ezt az évet neked szenteltem férfim, szerelmem. Nőiségemen feszítettem magam keresztre. Érted. Tizenkét hónapot töltöttem azzal, hogy ott és akkor is továbbmenjek, ahol a világ már rég visszatartana. Megdupláztam Évát, hogy még az édenben, a kiűzetés előtt önmagába szeressen. Majd szerelme nagyobb lángolása idején megnyitottam a kapcsolatát, többszerelművé varázsoltam, és meghívtam harmadiknak közéjük Lilithet, aki mindkét Évát, és akit mindkét Éva egyformán szeretett. Aztán kinyújtattam a karom azon a kacskaringós úton, melyet a triád rajzolt elém. Nyílegyenesen. Feléd.

 

 

 

 

 

És ugyanolyan nyílegyenesen a szívedbe írtam, hogy igen. Meg sem vártam, hogy megkérdezd, leszek-e a tied. Tudtam, annyi időm nincs már ebben a testben, hogy eljuss az utolsó kérdésedig, úgyhogy felgyorsítottam az eseményeket. A dinnye fölé guggoltam, amit zölden hoztál, és pár perc alatt magammal pirosra érleltelek. Naraszimha, az oroszlánfejű isten, pedig pillanatokra felfedte előtted a szárnyaid, hogy egészben lásd magad.

 

 

 

 

Tudtam, teljességedben egyelőre csak a művészetben látlak meg. Abban támogattalak hát, ahol a legerősebb vagy, hogy te is felismerd a saját hatalmad, és úgy lásd magad, mint én téged. Filmforgatásba kezdtem, főszerepet adtam neked. Ott folytattam, ahol Tarr Béla abbahagyta, a férfi legmélyebb szenvedése idején, ahol már csak igásállatként használta a nőt, miként önmagát, mert elvesztette istenét, méltóságát.
Nagymosást tartottam, Tarr utolsó filmjének feketeségét suvickoltam hetekig, hogy az végre visszanyerje makulátlan tisztaságát. Itt kértelek meg, hagyd abba az évtizedek óta tartó, egyhelyben kapálózásodat. Mert láthatóan nem jutottál sehova. És gyertyát gyújtottam ott, ahol A torinói ló idején kihunyt minden fény, a férfiszív közepén.
Majd leforgattam A torinói ló folytatásának első jelenetét.

 

 

 

 

 

Ha az életben játszott szerepeidet néztem, mélységesen elkeseredtem. Rettentő ellenerő munkált benned, és ahol én egyet léptem előre, te kettőt vissza. Mint telepakolt uszályt rángattalak magam után a szárazföldön, és te még ki is kötötted azt. E kilátástalan küzdelem egészében felette az erőm, beteg lettem sokszor. A testem – mint ennek a világnak a jelképe – minden lehetséges módon meg akarta akadályozni, hogy folytassam. Egy esélyem maradt, ha addig és annyit sírok, míg majd a könnyeim folyóján húzhatlak tovább.
Ám a felszínen zajló kilátástalan küzdelmeim alatt, a fecsegő felszíneden túl, a bőr alatt, a benső bányáidban lángba borulva, szenvedéllyel segítetted mozdulataimat.

 

 

 

 

 

 

A megkülönböztetés legnehezebb vizsgáját kaptam. Minden pillanatban ketté kellett tudjam választani a zajos, hazug, törvényt nem ismerő felszíned és téged. Pillantásommal le kellett égetnem rólad az élősködőidet. A felszínen zaj voltál, hazugság, ámítás, érdekérvényesítés. A kettéválasztás éberségének magasiskolája volt ez, amiből szünidőre csak akkor mehettem, amikor öleltél. Olyankor minden világi ritmustól mentes, egyenletlen, de mégis ütemes mozdulataiddal elkezdted kiradírozni az énemet. Ahogy mind mélyebbre hatoltál, kiderült, éppen csak halvány vázlatrajz az énem, és ölelésünk az emlékét is elfeledteti annak, hogy egykoron létezett.

 

 

 

 

A szerelmet – mint a legártatlanabb isteni lélegzetet, mely az egyetlen híd halandó és halhatatlan között – nem bírom el egymagam. S a férfire – akit szerettem, és aki vászonként feszült a térben, hogy a szerelem ragyogása felfedje magát általa az érzékszervek számára – sokszor aligha számíthattam. Pedig a szerelemhez kettő kell, ezért, mint az önmegvalósítás szellemi praxisa javarészt nem ajánlott, járhatatlan út, mert aligha találunk ehhez érett társakat. Így önmagamat kellett megkétszereznem majd háromszoroznom, hogy meghosszabbodjak, s kitáguljak az anyagi világon túl, csak így tudtam egyedül cipelni a férfire eső részt. De fontosabb volt a szerelem az életemnél, nem akartam, hogy mint már annyiszor a történelemben, bántódás érje az anyagban, hogy bemocskolódjon.

Néhai női felmenőimhez kértem bebocsátást, meg kellett valósítsam magamból még az életben a halhatatlan részt. Hogy aztán egyetlen mozdulattal leplezzem le a világ köröttem felbukkanó cirkuszelőadását, és azt, aki élni és halni tud bennem.

 

 

 

 

 

Berlinben éjt nappallá téve oktatáson vettünk részt, hogy le tudjuk másolni a falbontás borzasztó, elviselhetetlen szépségét, és abból sikeres vizsgát tegyünk. Igent mondtam a mázsás bőröndödre, melyben feldolgozatlan múltad toltad be az életembe, és veled együtt cipeltem tovább. Te pedig megvetted az esküvői ruhám, hogy aztán azzal szálljuk közös vonatra, melynek sínpárjai most már nem csak ígérik, de tényleg találkoznak a végtelenben.
Amor omnia vincit

 

 

 

 

Széttártam az ölem, amekkorára csak lehetett, tudtam, az életemet tettem e ponton kockára, és hagytam, hogy a hatalmas férfitest visszakússzon belém. Egy anyán keresztül érkezett e világba, és a szerelmes nőn át van csak esélye kiszabadulni. Heteken, hónapokon át hömpölygött belém a férfi gyalázata, el kellett viselnem árulást, hazugságot, lopást, amit csak úgy éltem túl, hogy nem a férfire, a bőröndje tartalmára, hanem a szerelemre figyeltem.

A szerelem, mint  angyal ott állt a bőröndnyitásnál, és egyenként átmosta annak tartalmát. És akkor sem adta fel, amikor a férfi azután, hogy az megtisztította világi nyomorúságát, még egyszer majd még egyszer önzőséggel, önteltséggel, félelemmel, hazugsággal és félelemmel bemocskolta.

Borzalmas fájdalom volt ez a visszafelé tartó szülés. Széjjel szakított, zsigerileg megroncsolt, miközben fel nem tudtam fogni azt a gyönyörűséget, amit látok, hogy a szerelem nem dacol semmivel, tényleg semmivel, ami ebből a világból való.

 

 

 

 

 

Szépségeiddel és gyalázatoddal, teljes emberi örökségeddel együtt fogadtalak magamba. A legnagyobb fájdalmat az okozta, hogy egyszerre közeledtél és távolodtál, de rettentően féltél, mert tudtad, életed döntése ez, és ha az mondod, jövök, onnantól a maradék időd a visszaszületésről fog szólni, amihez egyetlen segítséget kapsz, a valódi szerelmed. Azt, amivel eddig sosem mertél szembenézni, csak az abból lebutított érzelemmel, de aki egyszer csak megjelent előtted egész alakjában.
És noha évek óta a távol-keleti szigetországban éltél, mely a felszínen eljátszotta veled, hogy udvarias és csak jaj, meg ne bántson, pontosan tudtad, mindez a látszat, a japán szerelem angyala miatt utaztál az országba, akinek kardból vannak a szárnyai.

Éveken át ellenkeztél, védted magad, de mert a magyar népmeséken edződtem, döntöttem helyetted, mert te képtelen voltál erre. Sorsod sorsommá fogadtam, és adtam át magunkat az angyalnak.
Akinek innentől egy eszköze maradt, hogy erőnek erejével legyilkolja a sárkányainkat, és mint vudubabát felkoncolja a rajtuk élősködő valótlanságunkat.

 

 

 

 

Páros várandósság volt a mienk, te engem, én pedig téged hordoztalak a szívem alatt. Hosszú hónapokig még visszhangzottak a világi szólamaid, ellenálltál, ellenkeztél, perlekedtél, sehogyan sem akartad megadni magad nekem. Összevissza törtem emiatt, és voltak napok, amikor el is hittem a színi előadásod. Pedig csak a visszazuhanás első méterei voltak véresek és fájdalmasak, azután már megszelídült, megkegyelmezett az angyal, aki japán is volt, és miután eltávolította rólunk a legerőteljesebb élősködőt, hogy egymásban egy másikat láttunk, finomította az eszközeit, és arannyal pótolta ki az életben megtört szépségünk. Hogy aztán a kettőből végre egyként szülessünk vissza önmagunkba.

 

 

 

 

 

Japánba a kegyelem, az irgalom és a könyörületesség istennője miatt utaztam, akinek számos arcát már láttam korábban. De nekem az egész kellett, és ahhoz Kannon mosolya még hiányzott. Nem érdekelt semmi, de semmi a helyi kultúrából, melyen áthatolni számomra maga volt a gyötrelem. De egy ponton túl már szinte kerestem a kínokat, mert tudtam, eljön az a nap, amikor Kannon lábai elé érek, aki számára a szenvedésem drágakőgyűjtemény, s akinek ezzel a munkáját segítettem. Mert ő az, aki először összeszedi, majd leveszi a szenvedők válláról a terheket, hogy aztán valótlanítson mindent.
Ám, hogy méltó utódává váljak tanításának, az utolsó írmagját is el kellett pusztítania annak az énnek, aki felettem diadalmaskodik, mert tudtam, addig, míg abból bármi is uralkodik felettem, össze fogok rogyni az összegyűjtött terhek alatt.

Egyetlen golyó volt a pisztolyában, én meg itt már csak a szerencsecsillagomban reménykedhettem, az elrendelt sorsomban bízhattam. Aztán meghúzta a ravaszt.

 

 

 

 

 

 

Az egyetlen golyó talált. Ez volt az az első olyan lövés, mely végre egészében végezni tudott velem, pedig hányszor próbálkozott már nálam a halál. Persze a szerelem lövedékétől a történetben, a látható tájon csak tetőtől-talpig megsérültem, de, mint én, mint látszat végérvényesen megsemmisültem. E pillanat volt az, mely valótlanná tette Marina és Ulay hároméves, egymás felé tartó zarándoklatát a kínai nagy falon, hogy a búcsú helyett A művész jelen van című előadáson huszonkét év után örökkön örökké üdvözölhessék és soha többé ne engedjék el egymást. Ám mindez aligha hagyott nyomott az életben, ez nem a boldog vég, mert az életben nincs ilyen, Marina egyedül maradt, Ulay meghalt, ám ők, a kettő, a te meg én, a férfi és a nő a megváltódtak kettősségüktől a Ho-on, a japán főnixmadár kebelén. Minden búcsú látszat csupán, csak a szerelemben fogant találkozás létezik.