A világ legmélyebb törése nem a pártok, a hatalmak, a gazdasági konszernek mentén található, hanem ott, ahol nem is gondolnánk,
a nők közötti szövetségben.
Minden métely, seb, szakadás, fájdalom legmélyebb oka a nő és nő közötti viszály. E háború oka pedig a férfi, ami mögött több évezredes félelem van, a rettentő aggály, amit hiába küzdünk, nem tudunk a zsigereinkből kiirtani, hogy férfi nélkül a barlangban éhen halunk, tehát életre-halálra de szükségünk van egy férfire. Ám ennek tudatosítása már fél siker.
Aztán erre az ősi rettegésre rápakolt a keresztény anyaszentegyház egy újabb terhet, amikor is isten nevében, a kilencedik parancsolattal kitalálta a monogámiát. Azóta a nőnek joga van láncon tartani a férfit, hogy annak esélye se legyen megélni eredendő, a teremtői minőségként önmagában hordozó napszerűségét, minden létezőt egyformán beragyogó természetét.
Soha annyi támadás, gonoszság, sunyi csipkedelődés, kotkodácsolás nem ért, mint egyes nőtársaim részéről, akik veszélyben érezték a férfiaikat miattam. Az elmúlt két évben a barátom korábbi és párhuzamos kapcsolódásait is felkerestem, már amire lehetőségem volt, ám egyik sem viszonozta a közeledésem, sőt a kapcsolat teljes megszüntetésével fenyegették, ami egzisztenciális válságot jelentett volna, ha kiderül, hogy velem kapcsolatban marad. És ugyanezt élem át húsz éve a férjem barátnőivel is, de ott azért minimális fejlődést tapasztalok. És ez nem egyedi eset, hanem össznépi jelenség.
Aligha tud azzal a ténnyel bárki is érdemben kezdeni valamit – hiába ennyi lélekgyógyász, női kör, gyorstalpalós megvilágosító kurzus – hogy a férfi körül, ha az a természete szerint él, több nő is megfordulhat.
Pedig a törés orvoslásának első lépése, hogy két nő felismeri, hogy micsoda gyönyörű szövetség is létezik közöttük, ha ugyanazt a férfit szeretik. Mert mit is szeretünk igazán a másikban, ha persze jól szeretünk? Nem az arcát, nem a képességeit, nem a tudását, hanem azt az isteni énséget, aki átragyog rajta.
Tintoretto: Vizitáció
Annyira szeretném erre karácsonyra ajándékként megkapni ennyi sok év után, hogy mi nők, akik sorsa szerint ugyanazt a férfit szeretjük, úgy viszonyuljunk egymáshoz, mint a Keresztelő Szent Jánost a szíve alatt hordó Erzsébet és Mária.
Fel kellene ismerünk, hogy a közös férfi a közös megváltói minőségre utal, hogy a szerelmünkben ugyanazt az istenit imádjuk, és csak és kizárólag ez a szerelem a mi egyetlen közösségünk.
Mert a szerelem úgy nő és növekedik bennünk, ha jól élünk, mint Mária és Erzsébet szíve alatt a megváltói testetöltés.
És akkor a férfi újra Férfi lehetne, nem ez az elfojtott, soha meg nem élt jellegét háborúban, hatalomvágyban, agresszióban kiélő, vagy valami aszketikus, vallási úton önmagának megszabadulást hazudó, önsanyargató, lemondó úton létrejött félember, csökevény.
A jövő a kezünkben van nőtársaim, ha felismerjük, ugyanaz a közös megváltói minőség dobog mindannyiunk méhében, amit aztán számtalan gyönyörű férfialakra kivetítünk az életben.
Ha felismerjük, hogy egész életünk egy várandósság, ahol végül önmagunkat hozzuk életre/halálra.