az év első napja meghatározza az évet, van egy ilyen babonám. És ehhez nekem most ez a film adja a keretet.
Miközben, mint alkotás, csak a hibáit tudom felsorolni. Önképzőkörös színészek, elnagyolt karakterek, a cselekmény éppen csak felszínes kibontása, kínosan, ügyetlenül, túl direktben tálalt szexus. Szóval igazi tömegfilm, de azért néztem ezt el neki, és volt türelmem befejezni, mert a számomra legfontosabb, igenis „ontológiai” kérdéseket érinti. Mint művészet, szexus, szenvedély, többszerelműség. Az utolsó épen maradt hidakat a semmi felé.
Igen, ezen a pár oszlopon áll az életünk, a művészettel – ez esetben szakácsművészet – emelünk kilátót az én fölé. Ez az első és legfontosabb lépés. Mindenkinek bírnia kell valamilyen szenvedélyes tevékenységgel, mely képes kiemelni fáradt porhüvelyéből. Ha ez megvan, de csak ha tényleg megvan, akkor szabadna először szembenézni a szerelem erejével. Mert a szerelem erős alapzatú ént kíván, más különben elsöpör, eltipor minket.
Mert soha de soha nem fog megállni a világ biztonságosnak kikiáltott rendszerében, és nincs olyan élet, ahol ne próbálkozna meg a ránk kényszerített falak feldúlására. És az ehhez való szembenézéshez erő, erős én kell.
Aki bátor, aki stabil, aki szenvedéllyel a művészet által megdolgozott énnel bír, az farkasszemet mer nézni a szerelemmel, a többiek meg gyáván elkullognak élni, és vállalják azt, amit kér, mert előbb utóbb, mindent kérni fog. Ám azt biztos, hogy legelőször azt kéri, hogy borítsuk fel a világ álságos, isteninek hazudott párkapcsolati törvényeit, szörnyűséges képmutatását.
Itt is ez történik, Oliva a forrongó szakácsművész egyszerre két férfibe szeret bele, de mert megvan a stabil énje, megvan az a művészi eszköze, mellyel kiemeli önmagát a korlátolt énből, és valójában ez teszi stabillá, konfrontálódni mer a legnagyobb kihívással, hogy akkor ő most innentől vállaltan két férfihez tartozik. Szeretettel, szenvedéllyel..Kettőnek szül gyereket, és nem áll be a társadalmat valójában monogámul széjjel bántalmazott, ketté tört, majd erőnek erejével párosított rendjébe, mely oly sok szenvedést okozott az emberiségnek. Gyanítom egyébként, hogy mindent.
De hangsúlyozom erre csak azért képes, mert megvannak az alapjai.
A poliamoria nem az énbe szeret bele, hanem a szerelembe, a poliamoria az eredetileg elképzelt ember, aki társait közrefogva körbetáncolja e végtelen, isteni hatalmat, a poliamoria egyáltalán nem olyan személyközpontú, mint a monogámia. Ott a szerelem a fő cél, a monogámiánál az ember.
A poliamoria a halhatlanság dicsérete, egy érett emberi koszorúban.
A film vége volt az én január elsei koronám, ami azóta is itt ragyog felettem. Egyszer régen nagyon régen, anyukámnak két szerelme volt, és én közéjük szerettem volna megszületni. A film narrátorának ez meg is adatott. 56 éves lennék, ha akkor nem küldtek volna vissza, hogy aztán 5 évvel később keressek egy klasszikus modellt. Ez az én mesém, és nem érdekel, ha azt tartja rólam a világ, hogy képzelgek.
Ez a film megmutatta, hogy van akinek ez a fajta születés sikerült, ők számomra az igazán szerencsés lények.