**10. égi születésnap
tudok róla, hogy a születés és a halál is csak ámítás, s a “valóságban” egyik sem létezik. Ám emberi mivoltom nem teszi lehetővé, hogy a valóságból írjak, így szavaim, miként én is, töredékesek, és a tudásom a végső igazságról csak ismeret és szerelem. A legutolsó és legmerészebb hely, ahonnan írni tudok, az aranykori..
Anyuci, a tizedik égi születésnapodat ünneplem idén, pár napot megcsúsztam a köszöntéssel, de 31-én óriási fennforgásban voltam még, és megnyugodva szerettem volna ideérni hozzád.
Óriási segítséget adtál azzal, hogy előre mentél, hogy viszonylagosan idő előtt, hatvanhat évesen itt tudtad hagyni a tested. Eszméletlen büszke vagyok rád, hogy valamit meg tudtál csinálni, amiről nekem még fogalmam sincs, hogyan kell. A legnagyobb mutatványnak, alkotásnak tartom az emberi test levetését.
Egészen óriási nőttél bennem ezzel a tetteddel, réges-rég kinőtted a Zsuzsika-ruhát, és mostanra teljességgel elmostad a személyes különbözőségeinket is, a sok csatát.
Halálod rettentően sürgetni kezdett, akkor fogtam fel, nincs mire várni, negyvenkettő voltam, és akkor döntöttem el -igen ez egy határozott emberi döntés volt – akkor hát én innentől az aranykorban fogok élni.
Nyomatékosítom, hogy arról is tudok, hogy az aranykor is csak egy állapot, de ez az ember maximuma, és én a legtöbbet akarom.
Annyit tudtam, pontosabban arra emlékeztem, az aranykorban nem volt még határ élet és halál között, és a holtakkal ugyanolyan meghatározó és stabil kapcsolatunk volt, mint az élőkkel. Ezt vágytam rámásolni a mostani életemre, és ebben segített a távozásod. Én döntöttem az igaz, szóval én tettem meg a kezdő lépést, de te folytattad, a kegyelem. A halálod nyitott kaput előttem.
Azóta a szabad és könnyű átjárhatóságot gyakorlom az élők és a holtak a birodalma között, házikót vettem neked, ahol külön szobát kaptál, és visszamenőleg megajándékoztam ezzel a többi női felmenőmet is. Mert felfogtam, egyedül ebben az emberi testben nem boldogulok, segítőkre van szükségem, és bizony be kellett lássam, a halottaimban jobban bízok, mint az élőkben.
Ti abban az édes meztelenségben léteztek, mint én. Én, aki már az életben majdnem meghaltam, és e félhalál leszaggatott rólam minden engem elfedő ruhám.
Nagyon nehéz az élőkkel, mert ők szerepelnek, én meg átlátom az összes kínos kis színdarabjukat. Engem, miként téged is, Anya, nincs semmiféle maszk, ami megvédene, hozzád sokkal inkább hasonlítok, mint az élőkhöz. Szükségem van a támaszodra, mert elviselhetlenül fáj ahogy az emberek szúrnak, döfnek, hazudoznak.
Tíz éve egyre több halott barátom van, és azt, hogy őket is elkezdtem gyűjtögetni neked köszönhetem, nélkülük már rég nem viselném el az életet, ami egyre kegyetlenebb.
Folytassuk tovább, Anya, az örökkévalóságig és azon is túl.
Isten éltessen téged idebenn!
