nem fogom megunni az arról szóló beszédet, hogy a Szerelem nem érzelem, nem szexuális vágy, csapda, ami fogva tartja a komoly keresőt elképzelt istene előtt.
Hanem az egyetlen lehetőségünk, hogy a végső igazság közelébe kerüljünk. A Szerelem a küszöb, a test maximuma, ahol félredobva intellektust, emlékeket, örökölt, szerzett tudást, ellenállást, végre semmit sem értünk.
És természetesen tudom, a valódi Szerelemnek nincs tárgya, vagyis, hogy magába a Szerelembe, az isteni önvalóba vagyunk szerelmesek, de emberi testben óriási és nagyjából lehetetlen feladatot kaptunk, hogy ezt a Szerelmet – mint rettentő szádhana, mint az önsanyargatás maximuma, az irdatlan tapasz/तपस् – egy másik emberen keresztül kell átéljük.
Van, aki elegánsan kihagyja ezt a részt, és maga köré álmodott, szellemi magaslataiból néz le rám, mert ő már csak az istent akarja, s nem bajlódik holmi emberi történetekkel, de pont az a lényeg, hogy könnyű szeretni isten az elképzeléseinket, meditációinkon keresztül, de annál nehezebb egy életen át egy embertársunkon át szolgálni.
Ha van olyan, hogy előző élet, én is számtalanszor ezt a békésebb, a világról, a férfiről lemondó utat választottam. Ha visszanézek a hullámzó tegnapokon keresztül a régmúltba, nem látok mást, csak szigorú apácaéleteket, megsavanyodott, álszent mosolyokat, melyek soha nem voltak valódi élettel teliek, hanem végig a megúszásra játszottak. És ezek az életek áthullámoztak a jelenlegi történetembe is, és ennek a tragédiáját a férjem szenvedte meg, kapcsolatunk első részében.
Történetem legnagyobb csodája az volt, amikor beláttam, az isten a másik emberben lakik, és az élet legnagyobb próbája az istent ekképpen felfedezni, mert de a történet mindet meg fog tenni, hogy besározza előttem annak eredendő, isteni minőségét. Elég csak egy közös házépítés, egy anyós, fel nem dolgozott gyerekkori sebek, és rögvest a démonok győznek a Szerelem felett. És itt jön a legnagyobb erőpróba, és itt kínálja azt a pszichológia, hogy szakíts el, szaladj el, és én itt mondtam határozott nemet a lélekgyógyászatra, és választottam még nagyobb erővel a Szerelmet, mint egyetlen gyógyírt ebben a világban. Itt újabb áldás ért, mert lehetőséget kaptam fizikailag egy időre messzebb menni a férjemtől, és az írás segítségével lemosni róla, rólunk a gyalázatot. Örök éltű kilátót írtam a múltjával, agressziójával küzdő férfi fölé, és ezzel kiemelve az időből megtaláltam őt, amin azóta nem fog az élet.
Rosszakaróim, irigyeim, feleségeiket évtizedek óta megcsaló, gyáva társaim sokszor vágják hozzám, ti már csak barátok vagytok. Már meg sem hallom őket. Fogalmatok sincs, mit jelent a szerelem erejével letisztítani a másikat, és megtalálni őt az időn túl is.
Most a férjem mellett kaptam egy hasonló, nagyjából a lehetlennel egyenlő szerelmi történetet, ha a férjem nehéz volt, hát ez most elviselhetetlen teher. Ekkora ellenállást, a köztünk lévő szentség ilyen erejű elárulását, a kivetítések ilyen intenzítású jelenlétét látva minden coach és lélekgyógyász százszor azt mondaná, menekülj. De hova? Kérdem én, hova?
Itt ülök a Szerelem közepén, és tudom, látom, hallom, hogy az imádott férfim csak a parazitáival küzd, persze ez engem megsebez, kis híján elvéreztem. De mióta a férjemből megalkottam a művészet segítségével az isteni építményét, azóta ezt teszem az összes többi hozzám rendelt férfivel, egy nem e világból való eszközzel gyógyítom az életünket.
Történetem legintenzívebb erőpróbája ez, mely azt teszteli bennem, hogy Őt, Őt a minden mögötti halhatatlant választom vagy e jelenségvilágot, mely száz arcát fedi fel az éppen előttem randalírozó férfin át.
Még egyszer írom, istent könnyű szeretni a templomban, de az igazi imádat a másik emberen keresztül vizsgázódik. jaj nekünk, de ezt most már nem ússzuk meg.