a szerelemnek nevezett e világi fogalom számomra Shiva és Shakti az örökkévalóságot is meghaladó szentséges szexusa, mely életben tartja ezt az egész jelenségvilágot. Egymásba hatoló, elviselhetetlen gyönyörűségük a világ káprázatként felbukkanó, majd eltűnő tánca.
Létünk legmélyebb alapja „shivásanshaktisan” szentségesen szexuális, és az az emberiség, aki e témakörhöz bármily vallás, tantétel nevében egyáltalán hozzá mert érni, törvényeket, szabályokat alkotott elképzelt istene nevében, gyorsvasútat épített magának a pokolba. Mindenki meg fogja kapni, ami neki jár, csak idő kérdése.
Extrém érzékenységemnek hála, két éve ilyentájt történt, hogy a hatalmas Shiva megtestesülése, az Arunácsala hegy előtt állva képes voltam egy másik emberi testnek köszönhetően felfogni, értelmezni, átvenni e nászt.
Az akkor ötvenhat éves JH egy motor hátsó ülésén pont akkor ért az Ashram bejárata elé, amikor én kiléptem annak kapuján, a napi Virupaksha barlangos kirándulásom után. Megálltam, kezet fogtunk, bemutatkoztunk. JH szemébe nézve a másodperc töredéke alatt felfogható vált számomra Shiva és Shakti násza. Ez volt életem célja, beteljesülése, ezért vállaltam ezt a testet. Világi értelemben egyetlen pillanat alatt szerelembe estem az előttem álló emberi lény iránt, és két nap múlva kimondtam neki, a végéig kísérlek és azután is.
Ez nem ígérgetés, rózsaszín érzéscunami, hanem az itt és mostban az örökkévaló felismerése, amire nem hiszem, hogy sok lehetőséget kapunk az életben.
Shiva és Shakti nászára mondtam igent, anélkül, hogy az alakot alaposan megvizsgáltam volna. Úgy voltam vele, egy aki egy akkora ajándékot felfoghatóvá tett számomra az anyagban, azt legyen bármilyen, kísérem majd. JH átélve a pillanat szentségét hasonló földöntúli extázist élt át, ám az ő szerencsétlensége, hogy mivel egyáltalán nem volt felkészülve arra, amit kapunk, nem tudta egészében átvenni a kincset. Magyarul, mint az emberiség 99,9%-a időbe zárta, jövő-menő érzéssé, vággyá degradálta a csodát. A CSODÁT.
Míg én életem trónjára tettem, és hagytam, hogy személyes énemet határozottan ledöntse onnan, JH megmaradt egoizmusával a csúcsuralkodó, Shiva és Shakti így maximum a második helyezés lehetett.
Három nap után elbúcsúztunk és megbeszéltük, hogy Európában folytatjuk tovább. Semmilyen kétségem nem volt afelől, hogy megbírkózom a két anyanyelvvel és az ezer km európai távolsággal köztünk. Mert nekem ez nem egy világi terv volt, hanem egy térkép, mely kivezet a jelenségvilágból, Shiva és Shakti nászának köztünk felbukkanó szentsége hirtelen jóval nagyobb cél lett, mint bármi is az életben. Ám én erre készülök születésem óta, sőt évezerek óta. És most megkaptam.
A gond csak az volt, hogy JH, noha harminc éve rója az utat az Arunácsala hegy körül, mintha mégsem élte volna át a Heggyel azt az intenzív találkozást, mint én elsőre, és lassan kiderült, ottléte a spirituális turizmus egy elhúzódó ága, a wannabe sadhuság egy tipikus válfaja, a magukat Európában nem találó egyedek számára. Szóval, hogy noha a nász megjelent, de hiba csúszott a gépezetbe, és az egyik fél egyszerűen erőtlen volt ahhoz, hogy amit kaptunk, megtartsa.
Mert ami megjelent, az igenis onnantól a makulátlanság igényére való legalább törekvést követeli az életben. De JH-ról egy hónap múlva kiderült, hogy hiába szent hegy, Arunácsala Shiva, annak lábánál meglopta a legjobb barátját, és pechjére, pont meglátogatta Németországban a Japán élettársa, akiről nem szólt még Indiában a nóta. Utóbbival egyáltalán nem lett volna baj, ha tisztességesen tálalja. És egyre mélyebb réteigeiben kezdte el felfedni magát egy teljességgel traumatizált személyiség, aki semmi hajlandóságot nem mutatott a változásra. Sőt. Ha azt megérintettem, még jobban összehúzta magán a spirituális kabátkát.
Ám mivel nekem Shiva és Shakti násza szent, így a hazugságok, árulások, a lopás ténye felett is szemet hunytam, és beletörődtem abba, hogy egy ilyen rozoga társat kaptam e szentséges útra. Láttam, hogy az, mint valami imbolygó szekér nyikorog, kiesnek a kerekei néha, akkor meg kell állnunk, szóval felfogtam, hogy ez itt a szamszára, és az egy nehéz út. De eszméleten bizadalmam volt abban, hogy JH idővel felfogja, mekkora eszméletlen kincset kaptunk ketten, és utólagosan behozza a lemaradását, mint ahogy én tettem harminc éve a huszonegy évvel idősebb férjem mellett, ahol hónapok alatt nőttem húsz évet.
Hát nem fogta fel. Pedig isten lássa lelkem két évig drukkoltam neki, hogy felnőjön a feladathoz, és végre hagyja, hogy a nász, ami hol perzselő, hol mozdulatlan szerelemként manifesztálódik az anyagban, ledöntse felelősséget vállalni nem tudó, mérhetetlenül énközpontú személyes sorsát a trónról. Az egyetlen hibám az volt, hogy amikor elszakadt néha a cérna, kicsit nyomatékosan odamondtam neki, olyat is, hogy tönkre foglak tenni, ha így folytatod.
Ma már tudom, ez a mondatom nem csak fenyegetés volt, hanem tett is, ami aképpen jelent meg, hogy lerántottam róla az évtizedeken át gondosan magára eszkábált Made in India spirituális pózt, és felfedtem előtte, hogy azalatt egy hatéves, traumtizált kisfiú gubbaszt.
Ennek okán JH most menekül, vagyis ahelyett, hogy a kisfiút gyógyítaná, szembenézne a sebeivel, elkezdte visszaépíteni magára a spirituális maszkokat, erre ez a hely amúgy tökéletes, de Tiruvannamalairól majd egy másik írásban külön.
Itt állok egymagam az első napon kimondott igenemmel, amin nem változtat sem idő, sem hely, sem emberi akarat, mert azt, nem is én, hanem a nász maga mondta ki bennem.
Hónapok óta zokogva alszom el, szörnyű nőgyógyászati küzdelmeim voltak, annyira fáj, amit JH tett Shiva és Shakti ölelésével. De ezek a könnyek lassan tényleg elmossák az utolsó somogyiréka-képzetről szóló tévhiteket. JH meg marad ott, ahol volt. Megúszta a személyes énje.
Végül is egy élet teljesen hiába, mert ahol a személyes én ennyire tartja magát a végéig, az mit sem ér, azt majd csak a halál intézi el brutálisan, de az csak egy szokásas, gyalázatos halál lesz. Pedig Ramana Maharshi mellett megkaptunk egy másik utat is.
Belepusztulok abba, amit JH tett, az ő önmaga előtt letagadott fájdalma is kínoz, de a becsületem tiszta, és soha semmilyen körülmények között nem árultam el a szerelmünket, ő meg heti háromszor is.
És ez a szerencsém. Neki meg a szerencsétlensége, melyről egyelőre mit sem tud, de néha azért álmában eljön hozzám könyörögni, hogy segítsek.
Mi a tanulság? Hát, hogy az Arunácsala hegy körül is óriás a szemét, hogy nyugat idehordta a spirituális turizmussal a frusztrációját, India már rég nem a valaha ragyogó Indiaanyácska..
De a legfőbb tanítás, hogy rálátok arra, mekkora irtózatos kiváltság a szentséges szerelemért hagyni, hogy a személyes én csak a második lehessen.
Ma Shivarátri ünnepe van, és ez az írás még nem a történet befejezése, csak most meg kell várnom, hogy végre ne én akarjam folytatni tovább.. Ez volt minden szenvedés célja.
