1.rész
Ízig-vérig európai vagyok, ezen belül is zsigerileg kárpát-medencei, mely térségbe minden bizonnyal a nyelv köt be ilyen mélyen. Szenvedélyesen, szerelmesen szeretem a hazám, és nem keverem össze gyönyörű lényét a rajta élősködő parazitákkal, és a magyart anyanyelven beszélni tudó emberekhez kizárólagos, az összes nemzettől eltérő, mély kapcsolat köt. S hiába beszélek idegen nyelveket értékelhetően, mindig azt érzem, fáj azt, ami tényleg van, nem magyarul kifejeznem.
A világban csak szellemi, szádhana okokból utazom, illetve egy-egy kiállítás miatt, a turizmus, a városok, tájak önmagukban nem érdekelnek. Húsz éve konkrétan két útvonalon mozgok, ha épp úgy állnak a csillagok, ebből az egyik az Arunácsala hegy dél-Indiában. Számomra ez az egyedüli erőtér, mely megtartja rettentő szenvedélyem. Egyedül a Virupaksha barlang, a sötétséget a fénynél előbbre tartó közege és az a terem, ahol Ramana Maharshi ült a pamlagon, teszi számomra elviselhetővé az emberi létet, amit aztán a világban odakint a transzparens, szenvedélyes, megdolgozott, felnőtt kapcsolataimmal helyettesítenek. Vagyis szeretnék, de ez is egyre lehetelenebb, mert annyira romlik az emberi színvonal, és azt, hogy mit jelent az etikus felnőtt kapcsolat aligha értik. Még magukat spirituálisnak tartó, szellemi emberek sem. Sőt.
Az Arunácsala keresztmetszeti rajza 2022, 84*84cm
Szóval nekem aztán tényleg szűkül az életterem, kihalófélben lévő egyed vagyok, el is fogok tűnni innen végleg, és itthagyom a Földet az embernek. Szóval, ha nem ülök a barlangban és Ramana előtt, akkor szerelmi, szeretetalapú szövetségeim teszik elviselhetővé abban a fajta meztelenségben az életet, miben létezésre kárhoztattam. Egy nagyon speciális állapot az enyém, s mivel húsz évig én is „normális, a személyiségrétegek által védett emberként” léteztem, és csak harminc éve élek ekképpen, ezért tudom, hogy nagyon sokan el sem tudják képzelni, önmagában nekem miért elviselhetetlen kín e fedetlenségben az élet.
Indiát első kijövetelemkor még istenítettem, emlékszem, 2009-ben szinte tapintani tudtam a landolás után a szentséget, az önátadás gyönyörűségét az egyes emberekben. Aztán tizenöt év kihagyás után egyértelműen azt tapasztaltam, Indiában is az isten helyére a mobiltelefon került, és lassan, de biztosan, itt is mindennek vége. Még külsőségeiben utánozzák a helyiek a régmúlt önátadó, a személyes énről mit sem tudó szerelmes jelenlétét, de évről évre itt is a személyes én akarnoksága, vágyai ülnek fel a trónra, és az imádkozó mozdulatok már csak külsőségek. Mert szerintem a Ramana előtt púdzsát végző szvámi is miközben tejjel, mézzel önti le a lingamot, arra gondol, vajon válaszoltak- e neki whatsappon. Valahogy ez érződik a lényükben. Az egyik szvámival volt is egy picinyke, nagyon finom “afférom”, amit tényleg nem csak odaképzelek. Szegény..Mikor legközelebb összefutottunk, láttam, hogy szégyelli. De hát túl sok nőt látott a videókban ő is..
Azzal, hogy például egy vidéki kisfiú, vagy korábban a világról ilyen mértékben nem tudó taxis kinyitja a youtube-ot, istenimádó szentséges lénye halálra van ítélve. Még a tanultabb, fejlettebb rétegek nincsenek kitéve ekkora veszélynek, mert bírnak a megkülönböztetés képességével, de a tanulatlan tömegek el vannak veszve.
Na mert itt aztán a Tarr-filmekben bemutatott nagyjából „múzni”, „iázni” tudó rétegek diplomások a helyi tömegekkel szemben, itt aztán tényleg milliók élnek nagyjából a világot egy szalmaszálon keresztül befogadó, amőba tudati szintjén. Elnézést, ez nem lenézést, ez sajnos tény, ilyen tömegeken vágok át mindennap és látom, ugyanarra a videóra kattinthatnak rá, mint én, mert noha a járda szélén élnek, egy koldulótállal, de telefonjuk az van. És amit látnak az rettentő vágyakat generál bennük.
Amennyire tehetem, védem magam, szigorú napi szádhanát végzek, csak délután megyek ki a házból és este, és akkor is csak azért, hogy a kedves helyeimhez eljussak, ami nekem létszükséglet.
A helyi spirituális turizmus a másik félelmetes vakvágány itt, arról majd egy külön írásban beszélek.