Anyámnak holnap lesz a tizedik égi születésnapja, s noha az életében megvoltak a magunk csatáik, különbözőségeik, és soha nem tudtuk igazán feldolgozni azt az első hónapot, míg egymástól elszakítva kellett léteznünk, de amikor meghalt, megtaláltam őt.
Megtaláltam azt az Anyát, akit soha nem leltem az életben. Le kellett vetnie elgyötört testét, hogy végre abban a pompájában lássam, mint akkor, amikor „kiválasztottam” őt.
Már 1969-ben jönni akartam hozzá, akkor, amikor egyszerre ketten szerették, és jobbról is balról is ölelték. Látva őket olyan csalogató, reményteli helynek tűnt az élet, ahol a szerelmet nem önző, a szerelmet birtokolni akaró párok zárják kapcsolatokba, hanem ahol azt kisebb közösségek táncolják körbe, s ahol a szerelem az úr. Aztán máshogy történt, és még öt évet kellett várnom, de akkor, megszületve egy klasszikus monogám házasságba már egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy jó hely lesz ez élet. Úgyhogy a születésemkor a hezitálásommal jócskán megnehezítettem mindkettőnk helyzetét
De akkor még nem tudtam arról, hogy itt mindenkinek – az utolsó csillaggalaxis áttetsző lényeinek is -egyszer meg kell születnie a Föld nevű bolygóra, mert csak itt lehet találkozni a jóságos Guruval, aki a káprázatból végre a valóság felé mutat.
Az élet – számomra – legfőbb elsajátítandó tananyaga az önátadás művészete. Csakis erre a „képességre” van szükségem ahhoz, hogy át tudjam venni azt, amit a „jóságos Guru” előkészített nekem. Ám addig, amíg egy személyes én trónol rajtam, és nem hagyja, hogy az isteni Önvaló irányítsa az életem, esélyem sincs átvenni az ajándékát.
Anyám halálával az önátadást kezdte el nekem tanítani, azzal, hogy megmutatta, hogyan kell meghalni. Megmutatta, hogy ez a világmindenség legegyszerűbb és éppen ezért legnehezebb mozdulata, azért mert lehetelen végre nem csinálni semmit, nem levegőt venni, nem pislogni, nem vért pulzálni..ám legfőbbképp lekapcsolni a mozit, amit magam elé vetítek, hogy elfedjem a valóságom.,
Tíz éve napról napra mind jobban lenyűgöz ez a „mozdulat”. Hányszor, de hányszor elképzeltem azt a 2016. február 18-i déli 12 órát, amikor végre nem akart többé Anyu semmit sem akarni. Amikor belátta, neki itt, mint személyes én esélye sincs tovább, sőt, amikor rájött arra, micsoda irtózatos átverés volt ez a hatvanhat év, mert valójában soha nem is volt esélye semmire személyként, mégis ezzel áltatta ő is magát, mint a többi nyolcmilliárd.
És ahogy szépen kezdett eloldozódni a rajta évtizedek át élősködő berendizsuzsitól, hogy kezdetét vehesse a legszebb ölelés, amit zsuzsiként lehetetlen elképzelni, az volt az utolsó gondolata, kár, hogy ezt az eloldozódást nem tette meg korábban, míg élt.
Mert erre is van mód.
Köszönöm, Anya. Találkozunk Ramana Maharshi édesanyjának samadhi sírjánál.