Két éve testközelből kell átélnem, miként rombol egyént és környezetet a feldolgozatlan trauma. Roppant erős beleérző képesség, együttérzés és nem utolsósorban mély szeretet kell ahhoz, hogy ráérezz arra, amikor a másik bánt téged, valójában a legszörnyűbb sárkányaival viaskodik, mely kardcsapásokból te is kapsz bőven. De ez elenyésző ahhoz képest, amit ő belül tapasztal.
Mindaz, amit most átélek, csak megerősít abban, hogy az összes szerencsétlen uralkodó, világi hatalmas hasonló benső nyomorúságai miatt sújtja az emberiséget politikai, gazdasági terrorjával. És csak remélem, hogy minden modern kori Napóleon mellett ott egy szerelmes nő, aki az utolsó esély ezen a ponton, hogy szerelmét elkísérje a legutolsó pontig, arra a helyre, minden hely mögött, ami megfosztja önmagától a súlyos beteget.
Mert van az a pont, ahol a múltbéli nyomort már nem terapeuta, pszichológus elé kell vinni, mert túl késő van, hanem a szerelmünk segítségével az isteni Önvalóhoz.
Két éve kísérem ezen az úton a szerelmem, a végzet döntése ez a kíséret. Csak és kizárólag a szerelemnek van akkora ereje az életben, hogy egy ilyen áldatlan, megalázó helyzetben is benne maradjak, kukába dobjam méltóságom, és folytassam akkor is, ahol az egész világ kórusban zengi, elég, menekülj, esélyed sincs.
De nem hiába festettem térképet a képeimmel magam elé ott, ahol véget ér lélekgyógyászat, pszichológia uralma, melyeknek titkon egyetlen célja a személyes én olyan mértékű meggyógyítása, megerősítése, hogy az végül ledönthesse a trónról az isteni Önvalót. Ezért is tartom a modern kor efféle gyógyászatát ördögi tudománynak. És itt fontos pontosítanom, egy szakaszon viszont elengedhetetlen egy viszonylag gyógyult, betoldozott én, és itt igenis fontos szerepe van a lélekgyógyászatnak, mielőtt belátja, lehetőségeinek határaihoz ért. És sajnos ezt a pontot vétik el sokan ma..
Engem itt – ahogy Hamvas Béla írja, az utolsó épen maradt híd az egykoron kilencből – a művészet segített tovább, és képekkel utat festek ott, ahol feladja ész, tudomány.
Ha nincs a saját képeimből hozzám áradó erő, e szinte nem e világi bátorítás, akkor már réges-rég feladtam volna, mert elhinném, a barátom felől ellenem irányuló ellenállás, határhúzás, sorozatos kritika tényleg rólam szól, és a menekülés mögött nem a legkétségbeesettebb könyörgés van, hogy segítsek.
Jelen élethelyzetemben látom, milyen az, amikor aktiválom a másikban azokat a traumákat, melyek elől harminc éve elmenekült otthonról, de úgy tűnik, lejárt a türelmi idő, és a lényem önmagában, mint a sors adománya, áttörte benne azokat a falakat, amikkel védte magát, plusz a sorsa is rápakolt erre most kívülről.
Milyen megalázást kapok, a valójában „angyali segítő”, aki azért érkezett, hogy végre rendet tegyünk a múltban, és azok terhei nélkül szabadon, szerelemben halhassunk meg.
Ám be kell lássam, én is túlméreteztem a képességeim, a szerelmem 58 éves lesz, ezen a ponton már gyógyíthatatlan, megválthatatlan a személy, az ellenállás, a védekezés, a hazudozás oly mélyen beépült a rendszerébe, hogy nincs az a terápia, de a szerelem sem, mely ezen lényegében alakítani tudna rajta.
Megkövült, becsontosodott az egész lény, a gyógyulás, trauma feldolgozás még ment volna fiatalon, mint amikor én nekikezdtem. Én nem is ijedek meg, ha valaki megérint gyerekkori sebeimet. Lehet, hogy sikítok egyet, mert a seb emlékezik, de megyek tovább.
Nos látom, mi történik akkor, ha ezek a sebek nem lettek időben kezelve. Micsoda mérhetetlen ellenállásba, védőbunker építésbe kezdenek a sérülések, és mit kapok azért, hogy ezeket megérintem. jaj nekem..
Ez az a pont, ahol az ember feladja, és a végső medicínához fordul, aki az isteni Önvaló, és csak abban bízik, hogy az, aki kiemeli a tüdőnkből a lélegzetet, aki vért pumpál a szívbe, és akinek nevét soha senki nem mondta ki, átragyogja ezt az egész becsontosodott rendszert.
De nem arról biztosít, hogy maga a személy a nyomorúságával meggyógyul, hanem, hogy az, aki beteg, soha sem volt valós, mert itt egyedül az az igazi, ami most ragyog és fénylik.
Nekem pedig itt egy dolgom maradt, a napról napra jobban izzó szerelmemmel, mint eszközzel a másikat egészen ezen önfeladásig kísérem, magyarul, hogy nem hagyom, hogy a világ lehűtse szívem lángolását, és kísérjem a férfit tovább, még akkor is, ha ellenáll, ha verbálisan tör és zúz.
És ahol azt hiszi, nincs hova lépnie, biztosítom, nyugalom, hónapokkal ezelőtt tudtam, mi fog jönni, és képet festettem ide szerelemből, ahol a világ már nem kínál átjárót.