Az Arunácsála hegy olyan számomra, mint a lefolyónál az örvény. Egyszer csak – persze ki-ki a maga ritmusában – de mindenki ideér. A dolgok itt összesűrűsödnek, a legabszurdabb találkozások születnek. Az isteni vázlatrajz itt tényleg manifesztálódik. Gondolsz valamit, és a következő pillanatban kivetül a térbe.
Ezt ábrázolja a tegnapielőtti délutánom. A szokott ritmusban, „rohanok” fel a hegyre. Az egész nap kötött műszak, legyen elég idő írni a „regényt”, a facebook csak bemelegítés, ebédért menni, majd lealudni a 12 percet, hogy bírja a test. Utána 3 perc a chai-ra az Ashram előtt, és indulás. Fél óra hegymenet, forróság.
a pamlag..nem mentem sehova, ITT VAGYOK MOST IS
Az Ashram kapuján belépve tényleg bármi megtörténhet. A legszürreálisabb víziók futnak át az agyon, leomlik az élők és holtak közötti fal. Rettentő erő kell, hogy valaki bennem a tengelyéhez kapaszkodjon, és meg tudja különböztetni látomást valóságtól.
Látomás az, amiről tudok, így a személyes én is, de a szellemi terek érzékelése is. A valóság pedig az, amiről semmit sem tudok. Miatta indulok el mindennap a barlangba, hogy átélhessem az áldást, a ritka és legcsodálatosabb találkozást az „Önvalóval”, ami persze csak bepillantás, mert még mindig itt egy én, aki írni tud róla.
Szóval a megkülönböztető képességembe kapaszkodva szedem a lábam felfelé, mikor mintha egy „szellem kopogtatna”. Egyértelműen érzem, ő nem én vagyok. Az első gondolat, jajnekem, megőrültem, aztán szorítok egyet a kapcsolódáshoz a benső tengelyhez, és azt mondom neki, na gyere. Végül is, egy csapat vagyunk, a réka is káprázat, te is. Mondjad, hallgatlak.
A szerelmem anyukája érkezik, aki épp kórházban van, és nagyon nyomatékosan megkér valamire. Amit nem írhatok sajnos le nyilvánosan teljességében, csak utalás szintjén, pedig úgy lenne kerek.
Végighallgatom, majd azt mondom neki, hogy meggyőződjek, tényleg ő jött el hozzám, és nem az agyam bomlott meg, jeleket kell kérjek, melyek biztosítanak afelől, őt hallottam, s nem magamat.
Ramana anyukájának mahaszamádi szobája
A barlangba végre leülve, mint szaunában, megvárom, míg lefolyik rólam a melegtől az arcom, aztán míg az egész testem is elfolyik. Ez az előkészülete annak, míg megsemmisülök egy kis időre, végre. Nem alszom, tudok a köröttem lévő térről, de olyan, mintha a személyes énem nélkül tudnék róla. Csodálatos, mindent átölelő öröm ez, amit szerelemnek hívok lent a világban. Ennek okán nagyon sokáig fel sem tűnik, hogy valami szokatlan meleg éri, érinti a testemet. A kinti érzékszerveim magamra hagytak, így jóval több idő kell ahhoz, hogy felfogjam, egy tenyér van a hasamon, vagy valahol félúton a hasam és az ölem között. Egyszerűen olyan messze vagyok a testtől, hogy nem tudom meghatározni, hol kezdődik a barlang tere és hol a fizikai formám.
El kell telnie egy kis időnek, míg felfogom, a mellettem ülő, a helyi divat szerinti, shivás arcfestésű szadhu cirógat. Annyira mélyen lesokkolódom, hogy ki sem merek rohanni a barlangból, és jelenteni az őrnek, mi történt. Döbbenet, de az jut eszembe, ez a szerencsétlen, testileg-lelkileg kiéhezett embert miért sújtsam azzal, hogy leleplezem?
De nem is ez a lényeg, vagyis persze maga az eset sem elenyésző, hanem az a legszebb az egészben, hogy pont az történik meg velem, amit a szerelmem anyja fél órája belém vizionált, amitől félti a fiát, és ami miatt arra kér, bármilyen vad módon is eltol magától, ne hallgassak rá. Ő meg akar halni, de nem meri itthagyni kettesben a fiát és férjét.. Hadd ne részletezzem nyilvánosan az esetet, magánbeszélgetésben szívesen kibontom..
Ez tényleg és tényleg az Arunácsala varázslata, ilyet csak ez a hely tud az életben, ami a minden dolgok eltűnése és teljes demisztifikációja előtti lefolyó pontja. A Szent Hegy, ahol minden még egyszer megjelenik, hogy aztán örökké eltűnjön a nagy semmiben.
És a furcsa, hogy a szádhu értintése akár még kellemes is volt, szóval, hogy az áldozat akár élvezte is. Miként a szerelmem gyerekkorában..aminek én iszom a levét, mert nem lett belőle ép, felnőtt ember.
Aztán egyszer csak mégis elég, nem bírom tovább egy térben az elkövetővel, felpattanok és felrohanok Ramana anyukájának Mahasamadhi barlangjába, még van tíz perc a zárásig. Ahol bent meg egy a szerelmem fiatalkori anyujára teljesen hasonlító nő ül.
Leülöm a tíz percet, megvárom, míg alábbhagy a kétszázas szívverésem az idegességtől, és ahogy kitessékelnek a barlangból, rám tör a zokogás.
Este amikor a második meditációs blokkomban, már Ramana előtt ülök pamlagnál, a hátamat a falnak döntve, érzem, hogy valaki simogatja a derekamat. Keresem a szadhut a sötétben, de csak két, nyugton mellettem meditáló alakot látok. Akkor veszem észre, egy kicsike cica szökött be a terembe, ahol amúgy zárva vannak az ajtók, és a kb száz ember közül, pont hozzám jött oda, hogy megsimogasson.
Ezt nem én, hanem az élet, és benne a legszentebb hely, az Arunácsala írta, a Hegy, mely noha megjelenik ebben a világban, de nem belőle való.