A személyes ént minden ponton megvizsgáló, sérüléseit orvosoló, tömören kijelentve a szarból aranyat köpülő erőfeszítéseim eredményeként ötvenévesen átéltem azt a fajta testi együvé válást, aminek emléke minden tudásomat megelőzte. Tudtam, hogy lennie kell ilyennek, ám ehhez igenis rendkívüli munkát kellett tennem személyes oldalon. Az elmúlt évtizedeim a művészet segítségével, és a jóságos guru lábainál ülve, ő imádatának köszönhetően a gyógyulásról szóltak. Rettentő kitartással, a legsötétebb bunkereimet, a legnagyobb szeméttelepeimet is bejárva, rendet raktam magamban.
Amire az embernek lehetősége van, azt meggyógyítottam, amin nem tudtam változtatni, mint a legmélyebb félelmek, melyek mind a halállal vannak szoros összefonódásban, azokat érintetlenül hagytam. Beláttam, teljesen ebben az emberi testben meg nem gyógyulhatok, de a maximumot kihoztam magamból. Nincs olyan elrendezetlen múltbéli ügyem, amit ne világítottam volna át.
Minderre azért volt szükségem, mert valamelyest el akartam magamban különíteni a személyes ént, egy dobozna zárni, és életem legszentebb helyein – így a szexuskor – nem elővenni. Ezzel az volt a célom, hogy a lényemet átható Szent Lélek, akit a világ a Szerelemben tapasztal meg, a legközvetlenebb módon, egészében fel tudja fedni magát általam, bennem.
Sosem állítottam többet annál, mint ahol tartok, így beismertem magamnak, szükségem van egy külső felületre, akin a Szent Lelket felragyogni látom. Ekkor küldte elém az élet az akkor már harminc éve az Arunácsala hegy körül bóklászó, de valójában annak hegycsúcsait soha addig még célba nem vevő férfit. Akire egyetlen másodperc alatt a bennem önmagát felfedő Szent Lelket rávetítettem.
Mindez azért történt így, mert a József Attila-i mondatnál landoltam, és úgy hittem, a bennem lévő Szent Lelket csak egy másik halandó által szerethetem halhatatlanul. Noha tudtam, hogy Attila mondata nem a cél, de semmi esélyét nem láttam annak, hogy ezt testben meghaladjam.
A gond csak az volt, hogy végig az én fényemből, az általam életre keltett Szent Lélekből táplálkoztunk, ő adta az erőt, a fényt rendkívüli, az ént teljesen az útból elsöprő testi együvéolvadásainkhoz. A férfi csak a katalizátor volt, illetve a felület szerepéből nem akart kilépni.
Ő a teljes és tökéletes ellentétem, miközben döbbenetes az, hogy szinte egy az egyben hasonló gyerekkori traumáink voltak, csak ellentétben velem, ő 26 évesen azok elől Indiába menekült, és a helyi adottságoknak köszönhetően professzionális védőént fújt maga köré, ami elhitette vele, hogy nem fájt a gyerekkori abúzus, és, hogy az anyja magára hagyta kétévesen. Ennek okán a valódi önkutatás helyett az Arunácsala hegyet érzéstelenítőként használta.
Természetesen pár héttel a megismerkedésünk után, kezdtem erre rájönni, de azt gondoltam, a köztünk a lévő Szent Lélek majd valódi orvosságot kínál. Két évig vártam arra, hogy a férfi a hatásomra nekikezd a személyes én gyógyításának fárasztó folyamatához, hogy majd ő is hozzám hasonlóan a sarokba tudja dobni azt, akit ismer magából.
Vártam, vártam, kettő helyett fűtöttem a kazánt, hagytam, hogy csodálja azt általam, amit önmagában nem akar feltárni, mert fárasztó, fájdalmas. Aztán tavaly év végén egyszer csak kitörtem, nem akartam, de eszméletlen düh szakadt fel belőlem. Az ölem vérben ázott, hetek óta rendkívül szenvedett a testem, és egyszerűen azt mondta, elég.
A végső lázadást generáló pont az volt, amikor az élettársának, aki meg látogatta a Szent Hegynél, s aki előtt két éve csak ígérgette, hogy felvállal, mégsem árulta el, hogy vagyok. Eltűrtem hazudozást Európában, Japánban, de ezek szerint a test, aki a lelkem meghosszabbítása, itt lázadt fel. Az Arunácsala hegy előtti árulást nem tűrte el a rendszerem.
Amikor felkiáltottam, a férfi kihasználva, hogy végre fogást talál rajtam, agresszívnek nevezett, és határozottan elvágott minden intim kapcsolatot. természetesen mindennek az az oka, hogy az apja agresszióját sem tudta integrálni. Eljutott a határáig ő is. Itt kellett volna először mélyen szembenézni az elmúlt 30 év hazugságaival, ám azt tudom, ha ezt megteszi, lehet, hogy szörnyet hal a szégyentől.
Egy hónapja vele vagyok Indiában, négyszer, ötször talákoztunk, méltóságomat, emberségem nem kímélve mindent megtettem érte.
Sokat beszélgetünk, de nagyjából esélytelen minden próbálkozás, mert egy az egész lényében traumatizált alak ül mellettem. Tényleg látom, hogy nagy baj van vele, és ezen a ponton fel kell emeljem a kezem. Itt csak az ő Szent Lelke segíthetne rajta, aki csak akkor tudja felfedni magát, ha valamelyest el van takarítva az útból a személyes én mocska..amihez minden segítséget, egy élő mintát kapott tőlem.
De a férfinek esze ágában sincs belekezdeni ebbe a munkába, mintha tudná, túl késő, és van egy könnyebbik út is, amit végül is eddig jól bejáratott.
Előveszi hát a japán furulyáját, és azzal ámítva magát és engem, hogy a “hang forrását kutatja”, újrafújja a 30 év alatt maga köré varázsolt védőrétegét, hogy ne kelljen többet benézni abba a térbe, ahol én, míg ő a lábát lógatta műszadhuként a Hegy körül, megvívtam a csatát az összes sárkánnyal, és ami rá is várt volna.
Kemény. Mert most jön el a legnehezebb rész, amire tényleg azt gondoltam, nincs esély emberi testben, legalábbis nem láttam ilyet, noha mindenki okoskodik róla, hogy megcsinálta.
Ez pedig a Szent Lélek leválasztása a jelenségekről. Most érzem, hogy tényleg nem tehetem többé azt vele, amit eddig tettem. Nem használhatom a Szent Lelket mosópornak, sőt a mocskot a másikról ledörzsölő kefének, nem és nem használhatom világi célra.
Innen nem tudok e témában egyelőre mit mondani. Most a legnagyobb útra indulok, és remélem, itt is járnak még emberi lények..
Ám azt tudom, a Szent Lélek az, aki felfedi magát Szerelemként a világban, és aki nem vigyáz rá, az pórul jár. És ez rám is vonatkozik.
