végre megtaláltam a legpontosabb kifejezést arra, mi korunk egyik legveszélyesebb betegsége, ami anélkül fagyaszt be évtizedekre egy-egy élethelyzetbe, feloldatlan traumába, hogy arról tudomást szereznénk.
Mivel évtizedek óta a tanítóm és a számomra legigazabb Guru, az Arunácsala hegy okán sok időt töltök „spirituális” közegben, feltűnt, hogy az efféle közösségekben hozzám képest az emberek nagy része sokkal jobban van. És valahogy nem hiszem el, hogy ennyi “Ramana Maharshi” sétál fel és alá a Földön, mert az ő realizációja előtt aligha beszélhetünk “megszabadulásról”, és míg 1% valóságosságot is tulajdonítunk a személynek, addig van dolgunk..
Engem a végső igazság felé való kutatás egyszerűen csak „normálissá” tett, na jó, természetessé. Üvöltök, ha fáj, nevetek, ha vicces, vizet kérek, ha szomjas vagyok, és lefekszem, ha fáradt.
Ezen az úton járni nekem brutális, rettentő, égig érő kín, persze egy ideig. De ez az ideig olykor évtizedekig eltart. Itt az első lépés, hogy a kutatás elkezd megfosztani a szerepeimtől, és ép ésszel élem át, ahogy az „önvaló” lenyúzza rólam azt, ami talmi. A fájdalom meg csak azért van jelen, mert valósnak hittem valamit, ami nem az, magamat.
Évtizedek óta, hogy a végső igazság lába elé letettem az életem nem történik más, mint érzéstelenítő nélkül járom át a tájaimat, és felerősítve élem meg az emberi részt. Érzelmeket, gondolatokat, egész testben realizálódó egzisztenciát..
Két évig egy hozzám nagyon közel álló emberen keresztül azt vizsgáltam, milyen az, amikor valaki, ahelyett, hogy rögtön bevállalná ezt a roppant kemény részt, ezt az élve nyúzást..az áldott tapasz útját, gyorsan összeguberálja a ma már rendkívül könnyen fellelhető tanokat, és azok mögé rejti magát. Tehát nem vállalja be a szembenézést a múlttal, a gyerekkori abúzussal, a szülei által való elhagyatottsággal, hanem a traumáira spirituális köpenyt húz, tehát jelmezbálba megy . Így önmaga számára is elérhetetlen lesz, és a maskara pedig tényleg látszólag megvéd.
Az idézett férfi a szerelmem, harminc éve vegetál és elguruskodik a Szent Hegy körül, játssza a szadhu, miközben valójában nőkből él. A történetébe egyetlen hiba csúszott, nem gondolt arra, hogy jönni fog egy pont, amikor ezt valaki átlátja, és nem a spirituális tanmeséibe, hanem az elfojtott fájdalmain túl az énségébe, a lényébe szeret bele. Mert aki önmaga szívében él, aki együtt lélegzik az emberi léttel – amit kár tagadni merő szenvedés (mert addig míg egy is szenved nincs okunk itt örömködni) – az bizony azt a ragyogást fogja a másiktól is számon kérni, mert nem tud mást, mint amit magában realizált. Mert az igazi benne(m) nem tud a talmihoz szólni.
Ez a talákozás spirtiuális elkerülő élete lehetősége. Ami erősebb, mint bármily jelmezben megtett kóricálás a Szent Hegy körül.
Vagyis ez volt a spirituliás elkerülő egyetlen lehetősége, mert egyet mindenki kap, és most látom, milyen az, amikor nem él vele, és aki a fényét hozta ajándékba, attól elmenekül, mert az a fény bizony felégeti a szerepeit.
Nekem, mert nem cicomázom magam a minden jól van úgy, ahogy van, az a karmám, ez csak az elme..divatos tételmondataival, ami történik elviselhetetlenül fáj, mert a szívem és szó szerint a vérem adtam egy másikért.
És most nem írom azt, ez miért jó nekem, mit tanultam, mert pont azzal csapnám be magam, ha itt spiritálisan elkerülnék és magyarázatok keresnél.
Nekem nem jó, nekem nagyon fáj. Akinek meg nem fáj, soha nem fogja azt mondani, hogy nem fáj, mert ő semmilyen nyomot nem hagy ebben a világban, mégis ő az, akiből az egész felbukkan.