Tüntetésekre – ezúttal közös, össznépi ünneplésre azon kívül, mert támogatom a rendszerváltást – noha kétségeim vannak afelől, hogy a kor, az idő, a társadalom jelen minősége megérett-e erre – alapvetően a tömeg egy irányba fókuszáló ereje miatt járok.
Ilyenkor pillanatokra átélem azt a gyönyörűséget, hogy félretéve a személyes én napi dolgait, mind egyetlen pontra koncentrálva haladunk előre. És ebben a pár órányi fókuszált állapotban – jelen esetben a kormány leváltására összpontosítva – e közös cél egyetlen hatalmas testté olvasztja e rengeteget, és ez valami fennséges állapot.
Közös olvasztótégelye ez az éneknek, rendkívüli pihenés, és támasz. Az a tudat, hogy eredetileg összetartozunk, egyetlen hatalmas test, “isten” szerteszórt részei vagyunk, és csak és kizárólag az elménk összevissza tévútjai építenek közénk falakat.
Ha ugyanarra a központi okra fókuszálnánk, és abba a beleszerelmesedve felolvadna az énünk, már ebben az életben, a fizikai testben átélhetnénk a lét eredetiségét, azt a tényt, hogy egyek vagyunk. Máshogy szólva, hogy ugyanabból a közös szubsztrátumból bukkanunk fel. És ezeken a felvonulásokon kapok ebből egy kicsit. Mely összetartozás-élmény abban a pillanatban szerte is foszlik, ahogy vége az eseménynek, tehát emberi testben nincsenek illúzióim.
Persze itt maga a cél is töredékes, mert nem az abszolútra, hanem csak egy relatív, reményt keltő változásra fókuszálunk, amit tegnap úgy fogalmaztunk meg, hogy szabadság, mely fogalom kapcsán mindenki a maga megvalósítási szintje szerint gondol valamire.
Ám mégis ez az összetartozás-illúzió egyfajta illat, mely még sürgetőbbé teszi azt, hogy tovább keressem azt a virágot, mely ezt árasztja.
A dolog tényleges, prózai, politikai részéről itt szándékosan nem írok, sem az előérzeteimről. Egyet tudok, ha mindenki elvégezte volna a házi feladatát, amit MP két éve adott, akkor nagyobb reményeim lennének, de a gond, hogy sokan az önismeretben el sem jutottak odáig, hogy megtalálják, hol is kellene magukon dolgozniuk. (erről a tegnapi írásban szóltam) És a szabadságot nem elég akarni, azért személyes szinten tenni is kell. És itt vannak kételyeim..
A kételyeimet az is megerősítette, hogy a Hősök terének híres Gábriel arkangyala jó ideje valami tisztító kúrán van, és most aligha vigyáz ránk “fentről” valaki.
Itt most tényleg csak magunkra számíthatunk. Rajtam nem fog múlni..de az én szabadságvágyó tüzem extrém, és én teszek is érte, és azért szoktam magam rendesen egyedül érezni.
Ja, és csodálatos helyünk volt. Konkrétan végignapoztam a két órát. És rendkívül szépséges jelkép volt, hogy amikor a nyamvadt karizmaim miatt egyedül nem tudtam felnyomni magam a kétméteres magasba, ketten is megtoltak alulról.
