(amikor is egy másik ember által önmagunk addig ismert közeppontja semmivé lesz)
ma reggel, miközben a konyhában pakolásztam, és közben azon erőlködtem, hogyan emeljem le a mellkasomról azt a hónapok óta rajtam nehezedő, levegőt elszorító fájdalmat és félelmet, a fiam egyszer csak bekapcsolta az 1996-os OMC együttes How bizarre című számát, mely dal egyetlen pillanat alatt porolta le rólam a kínjaim. Így ráeszméltem arra, az, ami oly áthatolhatatlannak és állandóan tűnik rajtam, az nem más, csak egy porréteg..amit persze aztán a következő percben újra kemény rétegként érzékelek, szóval emberi testben ne várjak magamtól nagy változást, nagy csodát.
A dal hallatán ott álltam huszonkét évesen a Bonn és Köln közötti buszon, walkmannen a fülemben, és újra és újra visszatekertem egy részt a kazettán. Károly – akit akkor pár hete ismertem, és aki addigra egy kb húszoldalas levében leírta, „eddigi életeink során hány helyszínen szerettük már egymást, hogy voltam anyja, lánya, apja, testvére, szolgája, úrnője..” – ebben a remélem legutolsó földi előadásban, az egyik rádióműsorában, melyben az említett OMC szám volt e betétdal, ország-világ előtt vallott nekem szerelmet, Na jó, a Deutsche Welle magyar adását 1996 nagyjából csak Károly anyukája hallgatta, de én mégis úgy éreztem, innentől az egész világ tudja, hogy megtaláltuk újra egymást. Afféle bónuszéletként, ahol már tényleg felülírhatjuk az összes létező szerepet, mintát.
Destination unknown, as we pull in for some gas, énekelte az OMC, és, hogy mennyire bizarr ez az egész.
Meg kellett kapaszkodnom, pedig épp pirosnál állt a busz, mert létem, lényem egésze, mint villám hasított át. A dal és Károly szavai hatására hirtelen addig ismert tereimen kívülre kerültem.
Károly hangja, szavai kitéptek az ismert énből, hogy az addig bensőnek hitt középpontot magamon kívül, egy másik ember hatására fedezzem fel. Borzalmas sokk volt ez a mi világunkban szerelemként becézett állapot, mert arra kellett ráeszmélnem, hogy amit eddig belső középnek hittem, és ami megtartott, szertefoszlik, és nem is létezik olyan, hogy középpont. És, hogy valami lehetetlennek, felfoghatatlannak vagyok teljességgel kiszolgáltatva.
Ez volt az a pillanat, amikor is lényemnek addig legsajátabbnak hitt része minden történésen kívülre szakadt.
Innentől esélyem sem volt ennek az önmagamból kirángató hatalomnak, mely Zalai Károlyként sűrűsödött össze a térben nemet mondani. És noha voltak kegyetlen mélypontjaink az elmúlt évtizedek alatt, mert rá kellett jönnünk, hogy a szerelmünk semmiképp sem illik bele a mononormatív börtön falai közé, és ezért át kell írnunk a szabályaink, én ennek az embernek azóta minden nappal igent mondok.
Azóta ezt a villámló ezüst látást még párszor átéltem, most legutóbb két éve, amikor is a maradék énnek hitt részem e találkozás pillanatában szénné égett. Így ami onnantól meg-megjelenik belőlem tényleg már csak egy vicc, és nekem is nevetnek kéne rajta, hogy még olykor ezt a lényt, akinek látszódom komolyan veszem.
Sajnos nem elég jó a humorérzékem.
De akinek jó, az nevessen rajtam helyettem.