Rendkívüli erejű kiállítás a Műcsarnokban, a magyar absztrakt festészet egyik legnagyobbjától. Gyarmathy Tihamértól. Micsoda ajándék egy térben ennyi gyönyörűség, eddig egy-egy festményét is mindig hosszan és csenddel ünnepeltem, most meg itt van előttem májusig egy egész tárlat.
Ez az a festészet, ahol egyértelmű igenis micsoda szoros kapcsolat van az alkotó és a mű között, hogy csak az igazságot kereső, a szívében a végső válaszért lángoló alkotó teremthet hiteles művet, mert a mű őrzi alkotójának erejét, őszinteségét, autentikusságát, és a kép pont onnan szól, ahol a művész önnön halandósága és halhatatlansága között jár. A megtett út, mint energia, mint tűz árad ki a műből, szóval nincs igaz művészet igaz, a valóságot kereső élet nélkül.
Gyarmathy ott kezd festeni, ahol a szó, az irodalom már nem támogat, mozgást, hangot, fényt ábrázol. Képei konkrét fényforrások. Esélyem sincs azt a gondolati színvonalat visszaadni, ahogy és ahonnan beszél. A kiállítás előtt mindképp ajánlatos elmélyedni a vele készült interjúkban a yt-on, van néhány rövidebb. Gyarmathy onnan folytatja, ahol leállnak a földi órák, képei egy el nem múló világ időmértékének művei, a hét színnel, mint hét lépcsővel, a mindent megtartó alapzat felé halad.
A kiállítás meditációs objektumok gyűjteménye, ide nem nézelődni érdemes menni, hanem elmélyedni. Ezért a kiállítási szék erősen ajánlott, hacsak nem állva meditálsz. Sajnos a legbelső, legfontosabb teremben egy animációs film fut zenével, ami ellen védekezni kell, érdemes füldugóval menni, én barna zajt hallgattam .. Mert ezek a művek a mindent megtartó, sejtjeinket éltető, az egész univerzumot összetartó legnagyobb erőhöz, a csendhez szólnak, pontosabban ezt a csendet hivatottak kihangosítani.
A képek előtt ülve kapcsolódni tudtam a szerelmi kutatásaimhoz, a művek pont ott adtak tanítást, ahol egy ideje járok, s ahol elakadtam. Hosszú évek óta alul választok, rossz spirálon ülök, és olyan férfiakkal találkozom, akik noha imádnak megfürdödni a belőlem feltörő Szent Lélek erejében, ami földi síkon a szerelem, de megtartani képtelenek azt.
A Szent Lélek ereje nem kiváltság, és annak kiárasztása, a fényforrás-lét rettentő nehéz sors, mert tüze felemészti bennünk az emberit. Hosszú évek óta azt tapasztaltam, az imádott férfiaim élvezik, hogy megfürödhetnek ebben a fényben, de csak addig maradnak, amíg az a felszínüket cirógatja, míg kéjjel dédelget, felajz és simogat. Ám ez csak a kezdet, a Szent Lélek ereje egy ponton túl éget, magyarul szólva a szerelem mindent kér, és lepörköli a másikról a személyt, az élősködőket. És ha sok van rajtunk, akkor ez fáj.
De éppen ezért minden igaz szerelmi kapcsolat beavatás lehetne önnön valódiságunkba, ahol a szerelmesek egymás mesterei. Ám sajnos a tapasztalom szerint ezen a mesteti szinten a legtöbb férfi húzza is a nyúlcipőt, mert noha élvezkedni igen, de megégni nem akar. Nekem pedig ezen a ponton nincs választásom, én egész fiatalon feláldoztam magam ennek az ügynek..engem reggeltől estig összevissza éget a Szent Lélek, mert ő az Út az Atyához, írom ezt keresztény nyelven.
Nos a képek előtt ülve a férjemen kívül hosszú évek óta először éltem át valódi megtartó, a Szent Lelket árasztó erőt, férfierőt. Olyan entitást, ami nem csak fürödni, örömködni akar a jóban, hanem mert önmaga is tűz, elviseli a Szent Lélek lángjait. Ültem a képek előtt és azt éltem meg, végre nem csak én vetítek ki szerelmet a világra, hanem a velem szemben ülő, itt éppen függő tárgy is, szóval, hogy végre egálban vagyunk. A két fénypászma a térben találkozott, és egymást oltotta ki, és ezen a ponton fedte fel magát kettőnk között a semmi.
Eztán boldogságos mámorban lebegtem el a kisföldalattiig, az első ember, akit „véletlen” megláttam egy kétmilliós városban az a férfi volt, aki miatt harmincegy esztendeje felültem erre a rossz spirálra, a férfi, aki csak fürödni akart a fényben, és aki amikor elvette, el is hagyott, de akire azért húsz évet vártam..Fél percet hezitáltam, odamenjek-e hozzá, aztán egy másik kocsiba szálltam, és a sorsra bíztam, van-e még dolgunk. Tudtam, hogy egy irányba megyünk haza, és megadtam a történetnek lehetőséget, hogy a busznál a Moszkva téren még összefuthassunk. De nem volt több lehetőség.
Olyan volt, mintha végre ledobott volna magáról ez a rossz spirál, ahogy ma mondják, kiégett a karma, eleget szenvedtem az éretlen, a Szent Lélek erejét nem vállaló életek miatt, melyeket minden bizonnyal mint ledolgozandó teher hoztam magammal, vagy mit tudom én, miért. Nem értem az életet..
Gyarmathy a képeivel eszembe jutatta, mit is keresek. Alig bírtam ki, hogy hazaérjek és átöljem a férjem, mert ő tényleg egy olyan férfi, mint a Gyarmathy-képek, fényforrás, és kihasználjam az estét és ezt az egy napot, míg még együtt vagyunk, hogy aztán holnap elutazzon a szerelméhez, mert ő aztán ténlyeg megérdemli, hogy több nő imádja.