borítókép: épp pislogok, szóval a kép béna, de a lényege a lényeg..két szerelmemnek viszem a sört..és ha három kezem lenne, a harmadiknak is vinném.
„Ha valaki házasságtörést követ el más ember feleségével, ha felebarátjának feleségével tör házasságot: halállal lakoljon mind a házasságtörő férfi, mind a házasságtörő nő.” (3Mózes 20:10)
nem tudok elképzelni egy olyan istent, aki azt a tényt, hogy szeretünk, halállal büntetné. Nem tudom elhinni, hogy ez a részlet már ne a világot isten nevében irányító ember keze műve lenne, és ha létezik bűn, akkor az az, hogy az ő nevében írunk törvényeket.
Isten ténye lefordíthatatlan emberi nyelvre, de úgy hiszem, a szeretet, a szerelem szó az, ami legalább megpróbálja a leírhatatlant körbeírni. Persze tudom, e szavak is csak egy aspektusok, az első ártatlan kinyilatkoztatásai annak, amit verbalizálni lehetetlen.
Az Újszövetség egy kicsit enged az ószövetségi rettentő szigorból, Jézus annyit mond a házasságtörő nőre, hogy az vesse rá az első követ, aki maga nem vétkezett, és a nőt elbocsátja annyival, hogy ne vétkezz lányom többet. De csak pici könnyítés ez, ugyanis azt a tényt, hogy a nőnek a férje mellett más iránt is kinyílt a szíve, még maga Jézus is bűnnek nevezi meg. A mózesi törvény értelmében született halálbüntetést a vállára veszi, és a „bűnösnek” tartott nő helyett (is) hal kereszthalált.
Erre a tételre épül az egész keresztény kultúrkör, aminek, úgy hiszem, az alapzata hamis, mert nem létezhet olyan isten, aki a szerelmet – önmaga tudatosságának első megnyilvánulását – feltételekhez kötötte volna. Éppen ellenkezőnek, ha ezen a keresztényi nyelven akarom megfogalmazni, isten önmagát az emberiségnek szerelemként adta át, mert tudta, magát istent emberi testben képtelenség felfogni, de első tárgyiasulása, a szerelem alakjában már igen. Ennek okán a szerelem isten testet öltése a világban, akinek minden nappal van eljövetele, mert naponta újjászületik a szerelem az emberi szívben valahol a bolygón.
A szerelem isten kiszámíthatatlan és direkt megnyilatkozása az életben, szerelmesen vagyunk a legközelebb önmagunkhoz, és ebben a lángban égve bármire képesek vagyunk, mert valódi önmagunkká válunk egy időre. A szerelem jelenléte tökéletesen bizonyítja azt, hogy azért, akik valójában vagyunk, semmiféle gyakorlatra, útra, aszkézisra nincs szükségünk, csak el kell felejtenünk azt, amit addig hittünk magunkról.
Ezt teszi velünk a szerelem, ami ellen aztán a világ mindent megtett, hogy lerángassa az életbe, szabályokba zárja és besározza, hogy az elveszítse éteri ragyogását és ugyanolyan jelenség, tárgy legyen, mint bármi ebben a világban. A gyémánt dunakavicsok közé keverése a bűn, nem a szerelmes-szabad szívünk, mely képes egy időben akár több irányba is valódi érzéseket átélni.
A kizárólagosan kettő közé zárt szerelem miatt szendved és sorvad el ez a világ. E bebörtönzéssel nem tettünk mást, mint elzártuk a közvetlen utat vissza magunkhoz, a szerelmes szívünkhöz. És változást egyelőre aligha látok, a fiam generációja semmi mást nem csinál, mint balgán másolja le a szüleit, akik utánozva a felmenőiket, igent esküdtek az egyetlen egynek.
És a történetek sorra buknak el, a párok birtokolni vágyják azt, ami nem az övék, kapcsolatba zárják, kizárólagossá teszik szívük legnagyobb kincsét, és amikor a szerelem fellázad, és azt mondja, elég, akkor szakítanak, hogy aztán igent mondhassanak egy következőnek, persze azt már csendesebben, és így tovább a halálig.
És mindez a mózesi törvények miatt, melyek egyre korlátozták a szerelmet.