Júdás nemcsak Jézus, de mindannyiunk feltámadásának előfeltétele.
A feltámadás nem feltétlen a test halála, hanem halhatatlanságunk realizálása akár itt az anyagban, ám mindenképp egy súlyos átalakulás, melyet a keresztre feszített test jelképe hűen ábrázol.
Ha Jézus nem éli át azt a legnagyobb fájdalmat, hogy a legbenső körének egyik tagja árulja el, akkor nem veszi magára a keresztjét, és nem indul el az emberiség sorsával az Atya felé, hogy ezt a hatalmas, gyötrelmes csomagot letegye elé.
Júdás előtt még húzzuk az időt, ott még vannak reményeink e jelenségvilággal kapcsolatban. Sejtjük, tudjuk, hogy gonosz, mocskos világban élünk, de addig, míg van egy őszinte, megtartó, baráti, szerelmi körünk, miként Jézus számára a tanítványok, addig még érdemesnek hisszük a siralom völgyi erőfeszítéseinket. Pedig minden itt csak azért van, hogy végre kiábránduljunk abból, amit tapasztalunk és elinduljunk az Atya felé.
De amikor az, akit nagyon szeretünk, aki előtt testünk, lelkünk, szívünk megnyitjuk, s akinek megmutatjuk a legdrágább kincsünket is elárul, akkor jön el az a pont, hogy nincs tovább.
És ebben a leggyötrelmesebb, legszörnyűbb pillanatban valójában nem az emberiségből ábrándulunk ki, dehogy, hanem egyszer és mindenkorra leszámolunk ezzel a jelenségvilággal, mely jó és rossz szövevénye. Ez a feltámadás vagyis a kiszabadulás előfeltétele, a valódi énre való ráébredésé, mely minden emberi sorsban meg van írva, a kérdés csak az, milyen távol vagyunk attól, hogy tényleg ezt vágyjuk.
A szerelmem az Arunácsala hegy előtt állt, és hazudott, egyszer, kétszer és harmadszorra is elárult, mint ahogy az meg vagyon írva az Írásban. Tudtam én ezt már pár héttel azután, hogy megismertem, hogy micsoda démonokkal küzd. Nem kispályás csaló, hanem gyakorlott hazudozó és tolvaj, de elnéztem neki a szomorú sorsát Németországban, Magyarországon, Portugáliában és Japánban is, mert szeretem őt, aki benne esszenciális és akit nem érint a sorsa. De a Hegy előtt állva elfogyott az Atya türelme..az meg nagyobb erő, mint az én szerelmem.
Aznap éjjel kimentem a Gecsemáni kertben, ahol majdnem elvéreztem. Ám az én Júdásomat ez aligha érdekelte, s amikor sírva elmeséltem neki, csak annyit mondott, ne adjak túl nagy jelentőséget a testnek. Még csak nem is szégyellte magát, mint Júdás, aki felkötötte magát legalább, ő csak letiltott, hogy ne kelljen szembenézni tettével.
A sorsom úgy rendelte, hogy túléltem azt az éjszakát, pedig sokkal könnyebb lett volna, ha nem.
Ezen a ponton egyetlen dolog jutott eszembe, most van itt az idő, hogy kimenekítsem magam az életből, és itt nem csak a saját sorsom, hanem az ő sorsát is hátamra vettem. És vele magamat megpakolva indultam el “felféle”, mert tudtam, ő erre képtelen. Azt hiszem, az az abszurd pont, hogy mindezek ellenére őt is magammal vittem, biztosított afelől, ez már nem az emberi mozdulat bennem, tehát jó az irány. Mert én, az emberi, biztos nem így tenném.
A látszatvilág leszámolásának végső aktusa mozdult meg bennem, ahol csak az számított, hogy mindent, amit átéltem, tapasztaltam idelent, felvigyem az úrhoz, vagyis a saját rendszeremben a Mester lábai elé. És a szerelmem júdási árulása a leghatékonyabb benzin ezen az úton.
Nagypéntek előtt vagyok kép nappal, előbb felértem a hegyre, mint Jézus, de a Golgotára a vándorutam nem ezen a héten kezdődött, szóval volt időm.
Biztosíthatom, tényleg szörnyű ez az egész..A saját, a felmenőim és az összes szerettem sorsának koordináta rendszerére rászögezve lenni..
De ez az előfeltétel, itt már tényleg nincs több kiút. Igazán sarokba szorítottam magam ezer és egy szerencsémre.
Az utolsó, amiről most mesélni tudok, hogy egy “Hang” napok óta mondja, pakolj, pakolj, hordj ide mindent, mert mindez a csak számodra tűnik valósnak, az én világomban csak te, a feltámadott létezel, a csomagjaid nem.
borítókép: Golgotalove, 2023, 84*84cm