MIÉRT IS VANNAK AGGÁLYAIM A VALÓDI VÁLTOZÁS KAPCSÁN ESETLEGES GYŐZELEM ESETÉN IS? HOGY FÜGG ÖSSZE A POLIAMORIA A FELSZÍN POLITIKAI SZÍNDARABÁVAL
a két évvel ezelőtti, február 11-i partizános beszélgetés után azt éreztem, egy nagyon ritkán felbukkanó erőtérbe, kegyelmi állapotba kerültünk össznépileg, ami éppen egy Magyar Péter nevű személyen keresztül manifesztálódott. De a lényeg nem Péter volt, ő tette csak az érzékszervek számára befogadhatóvá azt, ami van, ami lehetne. Az első felocsúdás maga volt a friss szerelmesek egymásra találása, az áprilisi felvonulás tényleg a mámor maga.
Ám, mint minden nagy szerelem, ez az erő is valós változtatásokat szeretne kérni az életben, hogy maradni tudjon, hogy elférjen “idelenn”. Mert ez egy nagyobb erő, egy nagyobb lehetőség, mint ami korábban jelen volt.
A szerelmek nem azért szoktak elmúlni, mert kihunynak, dehogy, hanem mert nem vagyunk hajlandóak „fizetni” értük. Előbb ragaszkodunk régi mintáinkhoz, minthogy hagynánk, hogy ez az erő esetleg levagdossa rólunk azt, ami nem tartozik hozzánk, így mivel túl a szűk a tér a kettő között, egy ponton túl nem tud a szerelem tovább lobogni.
Ez a 2024-es februári erőkinyilatkoztatás analógiába hozható a szerelemmel, aminek megtartásához elsősorban óriási intelligencia, és a változáshoz való képesség kell. Egyfajta elhatalmasodás-képesség, ami igenis integrálni tudja azt, ami megjelent.
Régóta nyilvánvaló, hogy a modern kor változást kérne az évszázadok óta regnáló, kettőre korlátozott rend kapcsán. A szerelem – de akkor legegyszerűsítem, konkretizálom, a két éve megjelent hatalmas lehetőség a magyarok ege alatt – az egyes ember szíve elhatalmasodását kérné, aminek legjobb tesztje az, hogy képes vagy-e etikus körülmények között kiengedni a szerelmet a kettő börtönéből, hadd lobogjon az szabadon természete szerint az ének felett, között, és ő irányítsa a sorsunkat, és ne a halandó személy.
A félelmem az, hogy erre egyáltalán nem vagyunk felkészülve, akarjuk az újat, de a legmélyebb struktúráink nincsenek átépítve. Olyan ez, mintha csak a száj mondaná, hogy legyen más, de legbelül nem készítettük volna el azt az edényt, mely ezt a mást, ezt a többet elbírná.
Elhiszem, hogy sokak számára unalmas, hogy ebbe a témába is a poliamor életszemlétetet hozom be, de nem tehetek mást. A társadalom igazi átalakulása a legkisebb sejt szintjén kezdődik, hiába a hangzatos politikai címszavak, ha nem kész az egyes emberben az edény, mely az új erejét fel tudná fogni, nem lesz változás.
Amit két év alatt átéltem saját életemben sajnos pontosan tükrözi, amit sejteni vélek társadalmilag, még akkor is, ha nyer az ellenzék, mert az egyelőre csak egy felszíni győzelem..
Két éve e hatalmas erő, ami itt nálunk MP volt, nálam szerelmi erőtérként jelent meg. Ahol az első, még a legártalanabb ponton nyomatékosítottam, hiába érzem azt, hogy te vagy az „igazi”, kizárt, hogy monogám rendszerben maradjak veled, és csak azért, mert tudom, hogy ez az erő, amit kaptunk, olyan hatalmas, hogy nem fogjuk ketten elbírni. És erre itt vannak előttem az elmúlt évszázadok szerelmi történetei.
És ez nem azt jelentette, hogy az első éjszaka után rögvest új szereplőket akartam behívni a hálószobánkba, hanem egy gondolati átalakulást, az őszinteség, az etikusság, a teljes transzparencia jelenlétét, a személyeink közötti falak lebontását, a vágyat, hogy átadjam a szerelemnek az irányítást, és ne én, az örökölt monogám sktruktúráimmal akarjam megmondani, hogyan tovább.
Rögvest az első éjjel kimentünk a városba lányokat nézni, és csodálatos volt látni, hogy a belém mélységesen szerelmes férfi igenis nyitott volt a világra továbbra is, és vele ünnepeltem amikor mások is rá mosolyogtak. Nme volt kétség bennem afelől, az első napok szerelmi felfokozottságában mentem volna tovább egy nyitottabb, többszerelműbb tér felé, képes lettem volna a személyem elhatalmasítására, hogy úgymond kinyújtózkodhasson bennem a szerelem.
Persze, hogy nem volt egyből könnyű, de szeretni akartam, igazán, falak és monogám szabályok nélkül, hagyva a férfit, hogy Napként ragyoghasson. És a többi nőhöz közel akartam menni, és velük ünnepelni azt, ha esetleg ugyanazt az alakot imádjuk.
De sajnos a férfi – aki úgy sejtem a társadalom egészének jelképe – nem állt készen a változásra, a személyes énje volt fontosabb, mint az az erő, mely kegyelmi ajándékként megjelent az életében.
Valami ilyen gyanúm van a magyar társadalommal is, meg amúgy össznépileg az egész emberiséggel, hatalmas kegyelmi pillanatokban is meghátrál, és egy ponton túl visszacsúszik a régi rendszerébe.
Amikor aztán egy hónap múlva megtudtam, hogy hiába mondtam az első éjjel, hogy nem a másik nő gond, hanem titkolózás, és kiderült, hogy Japánban van egy élettársa, fogtam fel, ez a világ csak szájával mondja – melynek a szerelmem a jelképe, és szmos korábbi kapcsolódásom – hogy változást akar, de amikor tényleg tenni kéne, akkor lefagy, és csak azt ismételi, amit évtizedeken át tett.
De ez amúgy a világ baja, aki akar „életeken keresztül” ugyanazon köröket futja, mert fél az újtól, fél elhatalmasodni..
Én ebben a két évben a legabszurdabb, legmegalázóbb helyzetekben is tovább nyitottam magam, mert ez a kegyelmi erő, amit hívhatok szerelemnek is, vagy az MP felett manifesztálódó erőtérnek, noha olykor a legnagyobb fájdalom árán, a régihez való ragaszkodás okán óriási, halott részeket szakított ki belőlem. Szóval e két év alatt igenis “elhatalmasodtam”, mert hagytam, hogy a szerelem elvégezze rajtam a legnagyobb operációt, ami a személyes én, mint daganat kivágása belőlem.
Nem álltam ellen, és hagytam, hadd vérengzen bennem szikével, késsel, mert gyógyulni akartam, tényleg, azt vágytam, hogy ne egy személyes én börtönébnől éljem tovább az életem.
És néha azt érzem, amit én vele kicsiben átéltem vele, az össznépi jelkép. Szóval itt inkább mindenki a rácsot szorongatja, a klasszikus kettőre korlátozott, egy ponton túl soha nem működő kapcsolataiba van befagyva, és tovább hazudja, hogy jó ez így, minthogy hagyja, hogy az a “szerelmes, kegyelmi” erő végre elvégezze rajta az elhatamasodásához szükséges munkát.
Ami tényleg olykor nagyon durva munka.