Soha, soha nem tudtam volna olyan forgatókönyvet írni, melyet az élet alkotott. Ki gondolta volna, hogy az az akkor éppen csak a testébe vendégségbe járó lény, aki huszonkét évesen voltam, egy szeptemberi napon találkozik a végzetével, aki egy életre meghatározza a sorsát, jellemét, etikáját. Harminc éve lesz idén, hogy útra keltünk a férjemmel „újra”. Bennem azzal a reménnyel, hogy ez lesz az utolsó körünk, és ha ezt jól csináljuk, soha többé nem kell megjelenni ezen a színpadon, és most majd megvalósítjuk a szerelem, a szeretet azon minőségét, ahogy azt elképzelték eredetileg.
Ültünk a fa ebédlőasztal mellett, és döbbenve néztem a zöld szemét. Pontosabban a szemén át őt, aki nem ölt testet sosem, de az emberi formán felcsillanhat. Imádtam hát a formát, mert a ragyogó önvaló megjelenését láttam benne, noha akkor ebből még tudatosan keveset értettem, de nem is akartam megérteni, mert az imádat elég volt, és nem hagyott helyet a gondolatnak.
Ültünk hát, és a lemezjátszón (1996-ban még volt ilyen ) Zorán énekelt arról, hogy a szerelemnek múlnia kell, akkor is, ha égig emel. És akkor döntöttem el, nem, ezt így még egyszer nem csinálom. „Több tucat” életen át bedőltem a világnak, és hagytam, hogy legyőzzön a képzeteivel, azzal, ahogy sárba tiporta és emberi érzelemmé degradálta a szerelmet.
Akkor még nem tudtam, hogy egy egész életet, a hívatásom szánom arra, hogy a fogalmat visszahelyezzem méltó, eredeti rangjára, mely szerint az önvaló első és leártatlanabb megnyilatkozása az anyagban. Hogy erre építek egy egész festői életutat, amiből oly keveset ért még a világ.
Eldöntöttem, egy életem egy halálom, vagyis „utolsó életem, utolsó halálom”, és a rám váró évtizedekben a szerelmet – egyelőre a festményeimmel, mint vázlatrajzokkal, tervekkel – vissza fogom emelni méltó helyére, a trónra, ahonnan le kell zuhannia a személyes énnek egyszer és mindenkorra.
A férjem indul, a barátnőjéhez megy, gyönyörűen felöltözött, illatos. Fáj a dereka, aggódok érte, a gyógyszert majd kiváltom délután. Az este már én is éreztem a derekam, azt kértem az élettől inkább nekem fájjon.. Azt kértem az élettől, inkább engem hagyjanak el a szerelmeim, de a férjemet rajtam kívül mindig szeresse más nő is, mert megérdemli.
Mert az a férfi, aki megvalósítja eredendő napragyogását, annak ez jár. És a Nő feladata, hogy emlékeztesse arra, ki ő. Igen, nagy betűvel, ennek híján nem nő a Nő.
Emlékeztetőül a most készülő képen átfestem az utolsó vacsorát, első, boldogságosat alkotok belőle. Egyelőre vázlatként, de minden festményem meg fog valósulni, ha megérett rá az idő.
A szerelem – ha elpusztult ez az önző, monogám emberfaj – újra eredendő pompájában ragyog majd, én megteszek érte, amit meg tudok az életemmel és a művészetemmel.