((a képek illusztrációk, úgyis csak annyit lát mindenki odakint, amit magában megvalósított))
az idén volt huszonegy éve, hogy ahogy ezt ma hívják, „kinyitottuk a házasságunk”, vagyis elhelyeztük szövetségünk abba az eredeti állapotába, ahogy azt az út elején a bennünk élő teremtő elképzelte, vagyis akképpen, hogy a másikat feltételek nélkül szeretjük. Aztán tizenkét évet, az első poliamoria fesztiválig éltem úgy, hogy nem is sejtettem, hogy létezik a poliamoria fogalma, szóval, hogy egyre több ember szíve, szeme nyílik ki, és jön rá arra, mit jelent szeretni igazán birtoklás nélkül.
Magam részéről „tiltakozom” a nyitott kapcsolat kifejezéssel kapcsolatban, mert annak van egy erősen szexuális jellege, de sokadjára hadd nyomatékosítsam, a poliamoria nem szexuális ingadozás, hanem több emberrel ápolt, olykor akár aszexuális kapcsolat, ami mégis valahol meghaladja a csak barátság jelzőt. Úgy mondanám, azon emberek szövetsége, akikkel együtt „táncoljuk” körbe a szerelmet, és egymásban azt imádjuk, ami nem ebből a világból való.
Magam részéről elsősorban mindig is a fogalom törzsével, a szerelem szóval foglalkoztam, küldetésem, nem a sokféle kapcsolatban csapongás, hanem az egyes találkozásaimon keresztül magának a szerelemnek a kutatása, amihez az életemet kísérleti laboratóriumnak tekintem. Saját tapasztalatom az, hogy a szerelem csak érkezik, és nem múlik el, de ez azért van, mert én a másikon keresztül nem a személyt, hanem az önvalót imádom, és ő nekem a tükröződési felület, ami még harminc év után is lenyűgöz. Tegnap is, ahogy a hatalmas viharban próbáltam átszaladni a zebrán és a férjem állt a túlsó oldalon, csak döbbentem, döbbentem a gyönyörűségen, amit láttam, és hálás voltam az összes mellettem őt kísérő, szolgáló nőnek, akik a férjem önnön magaslataihoz segítik, mert ez egyedül nem ment volna. És ugyanígy döbbennék az összes többi szerelmemen is, ha velem maradt volna, megfértünk volna sokan, de a legtöbb attól az intenzítástól, amiben élek megrettent, és elszaladt..
Részemről a szerelem nem egy e világi tényező, hanem a végső valóság első és legközvetlenebb kiáradása az anyagba, a tudatosság első moccanása, amikor is a semmi magára ismer és beleszeret abba. És a csoda az, hogy ez a legeslegelső pillanat itt van velünk az időben, átélhető, megtapasztalható, mint például tegnap ott a zebránál. És ez a szerelem nem hormonoknak kiszolgáltatott, lila ködös módosulás, nem valami, ami három évig tart, aztán elalszik, hanem a legkeményebb szádhana, szellemi gyakorlat, ami szép lassan elégeti rólunk a valótlanságot, hogy felismerjük önnön szerelemtermészetünk. Amikor elszalad tőlem bárki is, csakis azért teszi, mert ekkora árat nem akar kifizetni magáért. Jaj istenem, hány menekülőt is láttam..
Szóval egy jól megélt, az önvalót, mint egyetlen igazságot szem előtt tartott életben, a szerelem csak jön és jön, feltartóztathatatlan gyönyörűséggel, mert egyre nagyobb fény látszik belőlünk, és egyre több felületre ragyogunk.
És itt felmerül a kérdés, hogyan élik meg ezt a gyerekek? Annyira várom, vágyom, hogy az én gyönyörű szép fiam egyszer meséljen erről. ((épp leszedte magát az összes közösségi platformról, hátat fordítva ezzel kategorikusan korosztálya drogjának))
Óriási anyaga van, adja isten neki a tehetséget és erőt, hogy el tudja mesélni. Ám az biztos, igazságban és egyenességben nőtt fel, azzal a tudattal, hogy a szerelem alanyi jogunk életünk végéig.
