adtam egy utolsó esélyt annak, hogy rálássak e jelenségvilág ok-okozati összefüggéseire, így minden elalvás előtt elmélyedek a védikus asztrológia rejtelmeiben, mert afelől semmi kétségem, hogy a történések okkal, jó időben esnek meg. Egyértelműen látom, túl sok mozgási területünk nincs ebben az életben.
Születésünkkor ránk adnak vagy magunkra veszünk egy ruhát, ami a személyes én, ami egész biztos életünk valamely pontján szorítani kezd, és ez roppantul nem kényelmes. Ám ezzel az énnel nem úgy vagyunk, mint a tényleges öltözékekkel, melyeket végre levehetünk, ha hazaértünk. De alapvetően azért, mert ebben a testben nem érhetünk haza, pont a test az akadály.
Engem nem csak a személyes énem – a védikus asztrológia Lagna képlete -, hanem a lélekképletem, a lényem, az esszenciám horoszkópja, a Navamsa is szorít, melyből látom, ha van is szabad akaratunk, éppen csak pár milliméter..
Ám úgy hiszem, létezik e világnak egyetlen egy olyan tényezője, melyet nem tud jelezni az asztrológia, ami nincs felírva sem a születési, sem a lélektérképre. Szóval, ha valahol is van szabadságunk az életben, ahol nem köt, nem szorít a sorsunk, az a szerelem. Ám fontos nyomatékosítani, e fogalom alatt nem egy jövő-menő vonzalomra, hanem a végső valóság, a tudatosság első megnyilvánulására utalok. A lehetőségre, hogy időbe vetve, sorsunkban élve is kapcsolatba kerülhetünk a teremtés első mozdulataival.
Mert a szerelem volt az első, ami megteremtetett, amikor a semmi kilélegzett és önmagára ébredt, és e sóhajba aztán beleszerelmesedett.
A szerelem az egyetlen valutánk, mellyel jegyet válthatunk az örökkévalóságon túlra, vagyis önmagunkhoz, egy olyan utazásra, mely olyannyira közel van hozzánk, hogy éppen amiatt nem tudunk eljutni oda. Vagyis ide. Ám a szerelem évezredek alatt teljességgel elvesztette méltóságát, és noha ő az első kinyilatkoztatása az isteninek, mégis mára a többi jövő-menő jelenség közé zuhant.
Az ember nem kezelte a megfelelő helyen, mert eljött egy pont, amitől fogva nem volt képes magát alárendelni e túlvilággal rokon gyönyörűségnek, lesodorta az életet irányító trónról, és önmagát ültette helyére. Pedig a világot eleve úgy képzelték el, hogy azt a szerelem irányítja. A szerelem szabad volt, soha nem várt el kizárólagosságot, isten soha nem tervezte úgy, hogy kapcsolatokba zárja.
A monogámiát már a teremtő tudásának pózában tetszelgő ember találta ki.
És amíg nem emeljük vissza e jelenséget méltó helyére, amíg mi is kisajátítjuk, házasságba, kapcsolatokba zárjuk, amíg fel tudja ütni a fejét az irigység, a féltékenység hatalma, amíg jelen van a titok a kapcsolatokban, addig el vagyunk zárva önnön aranykorunktól. Bármennyit is meditálunk, hódolunk a tanítóink, szellemi vezetőink lába előtt. Mert a szerelem a kulcs ahhoz az ajtóhoz, mely önnön örökkévalóságunkat nyitja, és ahova a személyes én már nem léphet be.
A poliamoria furcsa szó, melyre valójában nem is lenne szükség, ha a szerelem eredeti minőségében lenne jelen a világban, mert önmagában a fogalom jelezné azt, hogy szabad, árad, mindenkit egyformán beragyog, és az életünk alapzata. Ám mert egy hamis vallási hatalom okán évezredek óta a szerelmet torz szabályok béklyója köti, és halálbüntetéssel fenyegette azokat, akik a házastársukon kívül mást is szerettek, így mára, hogy a szó eredeti jelentése utaljunk, kénytelenek voltunk egy ilyen mesterséges fogalmat alkotni, jelezve azt, a szerelem „többszerelmű”, vagyis, hogy a szerelem maga a nap, mely nem csak egy felületre világít.
És mivel a legsötétebb vaskorban élünk e fogalom mentén további pontosításokra van szükség, mert az, ami van, nem egyértelmű. Mert ami van, ami istentől teremtett, az az, hogy az ember és ember között nincs szakadék, nincs fal, hogy itt mind ugyanannak az egésznek a kiáradásai vagyunk. Szóval miért is barikádoznák el egymást a napsugarak?
Ami van, az az, hogy a legfőbb érték a szerelem, melynek megjelenése isteni látogatás, amit nem titkolunk, ami elől nem zárkózunk el, és aminek valójában önkényuralma alatt kellene élnünk, mert ő az úr, az úrnő, mi pedig csak az alattvalók vagyunk.
A poliamoria maximális transzparenciát igényel, ahol a központi hatalom maga az szerelem, aki az isteni első ártatlan kinyilatkoztatása. Ennek okán nem létezhet semmiféle olyan kifogás, amikor a szerelem megjelenését le lehetne tagadni, mert ezzel magát az isteni önvalót tagadjuk le.
Poliamornak csak akkor hívunk ma egy hálót, ha abban mindenki saját elhatározásából vesz részt, és mindenki tud a másik, harmadik jelenlétéről. Ha ez nincs, ne nevezze magát egy kapcsolati háló poliamornak, mert ezzel magát a fogalmat szennyezi be.
A poliamor jelzőnek tisztának kell maradnia minden körülmények között, mert úgy hiszem, a mai világban ez az az egyetlen sejt, ahol még egészében felviláglik az isteni hatalma.
A poliamoria – ahol valójában nem egy másik embert, hanem magát a szerelmet imádjuk és táncoljuk körbe – az utolsó és egyetlen lehetőségünk e jelenségvilágban a valódi felé.
Tapasztalom, hogy léteznek poliamor körökben is engedmények, hogy többszerelműként címkézzük magunkat, miközben a szerelmünk élettársa nem is tud rólunk. Jómagam két évig megpróbáltam ezen engedmény szerint élni, és a szerelmemtől csak annyit kértem, ha az élettársával nem is, de legalább velem legyen egyenes. Majdnem rámentem, komolyan írom ezt, decemberre, amikor az Arunácsala hegy előtt állva is képes volt letagadni, hogy vagyok, liter számra véreztem.
Nekem az élet nem ad engedményt, ezt most megtanultam. Nincs kifogás. Vagy mindenki saját elhatározásából, tiszta játékszabályokkal az isteni tudatosságot magában realizálni vágyva vesz részt a szerelem dicsőítésében, vagy ne sározza be az életével a poliamoria fogalmát.
Én is besároztam, meg is kaptam a büntetést. A poliamoria nem játék, hanem halálosan komoly lehetőségünk a szívünk felé, és egyre inkább úgy hiszem, az egyetlen.
De ha tudtok más eszközt az isteni felé, meséljétek el