A hétvégén találkoztam ezzel a festménnyel, jó ideig ültem az angyala előtt, aki átnézve a jelenségeken, nem törődve az élettel, a meztelen énem jelképévé lett.
Nem szomorkodott azon, miért van annyi gonoszság, önzés, szenvedés a világon, mert bölcsen rálátott arra, e jelenségvilág megjelenésének feltétele a kettősség maga. Hogy ez a világ csakis azért érzékelhető számára, mert megtört, és fénnyé és sötétté lett.
Övé volt a világ legmélyebb melankóliája, mely elérte a reményvesztettség legalját, és hirtelen örömmé lett. Bölcs, érett boldogsággá, mely előtte – a megfelelő tudás híján -elmondhatatlanul sokat szenvedett. Ám soha nem akart elszaladni a kínjai elől, inkább látva ezt a világot alásüllyedt benne, és hagyta, hogy eggyé váljon annak gyötrelmeivel.
Ez az utazás, ez a menekülni nem akarás az ő irdatlan szerencséje, csak ezt kellett kibírni, hogy végül övé legyen a tudás arról, miért is létezik körötte ez a világ.
Egyetlen okból, csakis azért, hogy végre a kínok legmélyén feltegye ez egyetlen és lényegi kérdést ki az az én, aki egy angyalban lakik éppen benne?!
És végre egyedül maradjon ezzel az énnel
