(borítókép: KuanYin, a keleti Boldogasszony)
Mint személy különbséget teszek a jelenségek között, így léteznek számomra olyan események, állapotok, melyeket előnyben részesítek másokkal szemben. Egyáltalán nem képviselem a ma divatos, ezoterikus elfogadás iskoláját. Szóval mélyen és megrögzötten el tudok ítélni dolgokat, és imádni másokat, és örülök, hogy nem keverek abszolút tudást a relatívval..Ennek okán létezik számomra az énemnek egy olyan állapota, melyben képes még azt is elhitetni magával, hogy ebben a testben jól van, ne adj isten otthon van Létezik egy állapot, melyet sokkal jobban szeretek, mint a többit.
Ez pedig az, ahol egyszerre többfelé is szeretek, szenvedéllyel, ragyogó értelemmel, testestül-lelkestül. Furcsa, de általában akkor válunk nyitottá ezen eredendő állapotunkra, amikor már egyet amúgy is nagyon szeretünk, és éppen nincs ajtaja a szívünknek. Ilyenkor tudja ártatlan valódiságunk kicselezni a szabályok, a féltékenység, az irigység mentén tengődő személyünket, és megmutatni, hogy a szív az úr és nem a személyes, korlátolt énünk..
Emlékszem, szerelmes voltam éppen, szenvedéllyel, nagyon, vagyis sehol máshol, mint eredendő, aranykori állapotomban léteztem. Ha az önvaló elképzelne egy életet, az ilyen lenne, ilyen imádó, lángoló, tüneményes. Éppen nem őrködött egy feszengő, szorongó én a kapuban, és így óvatlan az egyik szerelmem mellé be tudott surranni egy másik, vagyis váratlan a szerelem választott magának egy másik felületet is, melyen törékeny halhatatlanságát fel tudta fedni előttem. Innentől viszont rákapcsoltam, tudtam, végre erőmben vagyok, így tudtam, elbírok egy harmadikkal is, és egyszer csak ő is megjelent előttem, bennem.
Az egyik férfi épp Japánban volt, a másik Franciaországban, a harmadik volt csak földrajzilag a közelben, de ez akkor egyáltalán nem számított, mert ott abban az eredendő állapotban tudtam, a szerelem téren és időn kívül lakik, és elhagyott minden olyan térképet, melyet emberek írtak.
Ez az áldott, önfeledt, az elme határairól mint sem tudó helyzet napokig tartott, amikor is a szerelmeimet megkértem, meséljék el otthon az asszonyaiknak, hogy eljött az aranykor és végre a magunk természetességében vagyunk jelen. Végre száz ágra szeretünk, mert a szerelmet szeretjük a jelenségekben, mely természete okán több alakban is felfedheti magát.
A csoda eddig tartott, ugyanis senki nem vette komolyan a kérésem, és letagadott otthon, vagyis nem engem, hanem önmagát, az ártatlan szépséges szívét.
Pedig én pont a nők miatt engedtem a sorsnak, hogy széjjel tárja a szívemet, mert valójában a saját nememmel vágytam ott kapcsolódni, ahol egy szimpla lány-lány barátság nem engedi. Igen, szerelemmel szerettem volna szeretni a szerelmeim társait is, úgy ahogy a teremtés elképzelt engem. (írom ezt úgy, hogy stabilan heteroszexuális vagyok)
Persze ez minden bizonnyal akkor működött volna, ha az illető férfiak is szerelemből időztek volna társaik mellett, nem csak megszokásból, használtaból, unalomból, akkor a szerelem teremtett volna és csoda történt volna. Ebben az egyben biztos vagyok..ez valami oly gyönyörűség, amit el sem lehet képzelni.
a magyar Boldogasszony előtt, Visegrád/Shakti-hegy
Így csak felcsillantotta bennem annak a reményét, hogy a csoda igenis létezik, és ha máshol nem, hát bennem.
A poliamoriát nem lehet kívülről elképzelni, poliamorrá az ember nem önszántából lesz, ha szerencsés az élete, a sorsa helyezi bele.
Továbbra is úgy gondolom, az élet ajándéka megtapasztalni az énnek ezt a szétáradó, határok nélküli, minden irányba áradó, valójában természetes állapotát, a személyes én aranykori mivoltát. Sajnálhatja akinek nagyobb a félelme, mint a szíve.
És ezt én sajnálom a legjobban, mert emiatt tartunk itt, ahol vagyunk. Pár másodperccel a totális kataklizma előtt.
Ti akartátok.