Magritte meteorja – Réka visegrádi egyszarvúi

borítókép: René Magritte: Le météore (1964)

 

 

 

a földbe gyökereztem, amikor megláttam, hogy Magritte tíz évvel azelőtt, hogy megszülettem, megfestette azt a lényt, akit én is évek óta körbe-körbe karikába próbálok ábrázolni, aki nyomaiban része ennek a világnak, de ittléte egyben ablak is, utalás valakire, „aki” az örökkévalóval és az azon túlival is rokon. Aki felkiáltójelként nem ad nyugtot, kirángatja alólunk biztosnak hitt pihenőhelyeink, mert általa nyilvánvalóvá válik, földi életünk – bármily megtartónak és otthonosnak is tűnik – nem a mi helyünk.

A meteor (mely a kép címe is) a világűrben keringő törmelékek keveredése a Föld légköri molekuláival, a találkozásuk révén létrejött izzás. Égi tűz, a mennyek vásznát felhasító fénypászma. Valami, aminek egyik alkotórésze messze meghaladja a Földet körbeölelő, vékonyka életnek nevezett burkot, de ami mégis megtapasztalható annak keretei között. Híd, mely kinyúlik az élet nevű helyről, ám mégis egy felcsillanás erejéig megjelenik abban. Hullócsillagnak is hívják a jelenséget, melyet látva kívánni szoktunk valamit. Én mindig ugyanazt az egyet.

 

A megérintettség elementáris erejét az adta az első szépségsokk után, hogy végre 5-6, az elmúlt években készült festményemnek megtaláltam az eredőjét, és ennek okán végre nem éreztem azt az univerzális magányt, melyet átélek egy-egy kép után, mert nincs rokona ebben a világban.

Magritte volt az, aki elkezdte megfesteni a várat, várrészletet a fején hordozó alakot, és ezzel új fejezetet nyitott az unikornisok történetében, azon csodás lények körében, melyeket soha senki nem látott, de melyekről tudjuk, hogy léteznek.
A meteor című festmény létjogosultságot ad azon megtapasztalásomnak, amikor 2023 tavaszán leültem a Visegrádi hegy előtt, és nem (csak) egy hegyet, hanem egy alakot „láttam”, aki koronaként várat visel magán, és akinek hatására téren és időn túli szerelem ébredt a szívemben, amit mert épp ült mellettem egy férfi, rá is kivetítettem. Magritte festménye megerősít abban, hogy amit átéltem, a soha testet nem öltő, csendes tudat Shiva első rezzenése ebben a világban: Shakti. Az első megnyilvánulás, aki által Shiva tudatára ébredt önmagának és ebbe a ténybe beleszeretett. Maga a hegy nekem pedig azóta Shakti, az első teremtmény , a szerelem anyagi manifesztációja.

 

 

 

Azóta a hegyhez, mint a teremtés ősanyagának, az első kilélegzésnek emberi érzékszervekkel is megtapasztalható megnyilvánulásához járok oltalomért, ő nekem a kimerevített, nem csak pillanatokra átélhető hullócsillag, az egyetlen ebben a világban, aki színtiszta és igazi tanítást ad annak az anyagnak a természetéről, mely őt alkotja, és az a szerelem.

Jó lenne ezt Magritte-tal most megbeszélni, aki nem és nem a tudatalattiban bolyongó, a múltból zavaros képeket felhozó szürrealista volt, hanem a realista festő. Mert realistának csak azt nevezhetjük, aki az egészről tud és azt ábrázolja, aki látja a gondolatot, a szemem számára láthatatlan, és ötvözni tudja azzal, ami tényleg látszik.