Rá kellene már jönnöm, a legnagyobb útvesztőkbe akkor keveredek, ha elhagyom a klasszikus, nagy művek erőterét, ha egyáltalán a közelébe megyek a modern világ szétterápiázott, összevissza foltozgatott félmegoldásainak, ahol a javarészt gyógyítás néven vakok vezetnek világtalanokat. Úgy kell nekem, túl sokat voltam az imádott kedvencek nélkül, naná, hogy én is megsérültem..
Pedig a válasz, a gyógyír itt volt, meg sem mozdult.
Dürer Melankólia című műremeke évszázadok óta itt búvik a jelenségek mögött, és nyomatékos, egyértelmű választ kínál a legfontosabb, legégetőbb kérdésünkre. A képünkbe nyomja a megoldását 1514 óta.
Először is egyértelművé teszi a jelenségek közötti hézagok mibenlétét, azt a tény, hogy mint személybe zárt létező – és legyen az akár egy angyal – esélyünk sincs kapcsolódni egymáshoz, és így idegenként ülünk egy értelmezhetetlen világban, ahol mind tudomány, mind pedig vallás, spiritualitás és filozófia csődöt mondott. Igen, Dürer még az angyali rendeket is leleplezi, a legkisebb kapaszkodót sem hagyja meg nekünk.
És mindezek ellenére mégis ott a „megoldás” a művön, ott, ahol senki sem gondolná, mert nem látszik semmi. Pontosabban csak az látszik, ami épp eltakarja, ami mázsás súlyként zuhan a tájra, a kompozícióra. A megnevezhetetlen mértani kőtömb az, amit hiába nézünk innen és onnan, meg nem értünk, a definiálhatatlan síkidom az.
Pontosabban még ő sem az, ő is csak utal rá. Utal arra, amit összenyom, amit kitakar, arra, ami – mert e mázsás terhet soha senki felemelni nem fogja tudni a több évszázados képről – az idők végéig ismeretlen marad