rükverc születés®
Giorgione A vihar című festménye első látásra – a Földényi F.-féle értelmezés szerint – létünk hézagosságának, kapcsolódási lehetetlenségének, magányunkba zárt drámájának testet öltése. Földényi a művet Dürer Melankólia című rézmetszetének rokonaként ábrázolja esszékötetében, ahol a düreri, mértanilag értelmezhetetlen síkidom és A vihar romjai között kapcsolatot teremt. Írásában feltételezi, hogy Dürer egészen biztos, hogy járt Giorgonénál, és a majdnem kész Vihar óriási hatást gyakorolt a művére. Lehet, hogy így volt, nem tudjuk, ezekben a művekben az a nagyszerű, hogy mindenkinek más történetet mesélnek. Nekem is.
Nagyszerű, sosem hallott, eredeti gondolatok, persze remélem, Földényi F. is csupán a saját kútfőt használja.
Én biztosan. És pont folytatom, ahol a híres művészettörténész befejezi. Magamra veszem a festményt, belé bújok, és „terápiás” eszközként, vigaszként, az önmagam felé vezető út sötétjében használom, mint lámpást. Földényi F. óvatosabb, ő végig az okos művészettörténész szerepéből ír, rendkívül szuggesztívan, de távolságtartóan, ő nem veszi magára a képet, én igen, nekem nincs mit óvnom magamból, se szerepem, se titulusom, én írhatok szűretlen magamról.
A kép számomra ott ír folytatást a szerelem számára, ahol a világ már régen feladná, ahol a személyes én trónra helyezését támogató világi terapeuta azt mondaná, elég, védekezz, rejts el érzékenységed, ártatlanságod.
De a képen látható félig meztelen hölgy, évszázadok óta fittyet hány a világ tanácsaira, és támaszul szolgál az ártatlanoknak, akik még akkor is maradnak, ha a másik lándzsával/ bottal védi magát vagy éppen rá támadna.
A képen az általam népszerűsített „rükverc-születés®” lehetősége sejlik fel, mely fogalmat én szabadalmasítottam és élem is. A nő kezében lévő gyermek jelkép, nem egy harmadik alak, nem is az anyaság kifejezése, hanem híd. A férfi hiába védekezik lándzsával, bottal az őket elválasztó kis patak másik felén, a nő eközben aktív cselekvő, és oltalmazza azt a részét a férfinek, melyet az elrejt a világ elől. Mert a nő lát, a férfi meg még csak néz a képen, és azért óvja magát a nőtől, mert pontosan tudja, az az ártatlanságát imádja benne, amivel ő retteg szembenézni, mert kicsivé, elesetté, gyámoltanná teszi. Sőt istennel azonossá. És akkor mi marad neki, ha istenivé lesz, mi lesz a dölyfös énnel, jaj neki?
Évszázadok óta kimerevített felcsillanása ez az abszolútnak, melyet a vásznat átégető villám jelez. A pillanat, amikor szerelmesünk szemében meglátjuk önmagunk valódi tekintetét, és abba beleszeretünk, és onnan ennek a pillantásnak, ennek az embernek is a lekötelezettei leszünk, mert hiába védte magát lándzsával, bottal, mi túlláttunk a védelmi rétegein, és megláttuk őt, az istent benne. Megérkeztünk általa önmagunkhoz. És az idők végezetéig nem tágítunk ettől a pillanattól, hiába akar a világ meggyőzni arról, hogy vigyázz, meg fog szúrni, el fog verni a botjával.
Látásunk állhatossága nem ismer megálljt.
