Mivel egyre szűkül az a tér, ahol a világban még pihenőhelyre lelek, így mind határozottabban araszolok vissza a klasszikus festmények felé. Egyes nagy művek az évszázadok ellenére sem veszítettek erejükből, sőt azt tapasztalom, minél nagyobb a külső sötétség, annál erősebben világítanak, és tárják fel valódi szépségük, útmutatásuk.
Rembrandt Danaë című festménye ilyen drágakő, smíg a kóklerek kisajátítják vallást, spirituálitást, lélekgyógyászatot, modern művészetet, addig a régiekhez egyszerűen nem tudnak hozzányúlni, mert ezen alkotások nem hagyják magukat.
A Rembrandt-féle Danaë a láthatatlan, de annál inkább létező, minden idegszálunkat átható, létünk alapjait tartó Szerető testet öltése. Annak a bizonyossága, a noha aranyesőként Danaë -t meglepő Zeusz nem jelenik meg anyagi formában, de attól még létezik. Az eső itt nem közvetlenül – mint sok festményen kicsit ízléstelenül -arany pénzérmékként hullik le az égből, hála istennek, hanem ez a kép egyedül hagy minket Zeusz hatalmasságával minket. Az aranyeső – mint Zeusz szerelmének jelképe – nem üti át az anyagi világ burkait, ám az attól még létezik, és azt egyedül az látja, aki szerelmes.
Ez a mű a tanúbizonysága annak, hogy a szerelem nem vakká, éppen ellenkezőleg, látóvá tesz.
Szerelemszemekkel felismerjük a kedvest, a szerelemesünk, aki a semmi első mozzanata, a tudatosság első rezzenése. Danaë a „semmit” csodáló tekintete annak a maximumnak a manifesztációja, ameddig halandó létezőként eljuthatunk. Ez az a pont, ahol az én önnön szakadékához ér, és először döbben rá Önmagára, és abba beleszeret. Danaë ennek az állapotnak a maximuma, egy tekintet, mely anélkül is látja a szerelmesét, hogy az testet öltene. Ez a legtöbb, amit halandó testben átélhetünk, ez hát a célunk emberként.
Hogy a háttérben álló dajka ugyanazt tapasztalja-e, mint Danaë , nem tudjuk, ám az biztos, ő már a lány szerelmes hevületétől látóvá lett, mert bőven lehet, hogy csak Danaë szerelmes vágyódását érzékelte de már az kinyitotta a szívében lakó szemeket.
