csak tiszta forrásból.
Nézem, nézem itt napok óta Edward Hopper festményeit, elmerülök az egyik kedvencben, a mozisban. Magam köré képzelem ahogy a filmszínház kellemes, hűvös sötétjében elmerülök, filmmé leszek, és másfél, két óráig elfeledkezhetek a személyről, aki vagyok. Nézem aztán a többi képet, és egyből megjelenik egy sejtelem, aztán ahelyett, hogy hallgatnék magamra, elolvasok pár írást Hopperről. Kórusban ugyanazt zengi a művészettörténész szféra. Az elidegenedés, a magány, a kiüresedés, a melankólia művésze, és az összes írást átlengi valami mélabú. És nem tudom, miért unom, unom hallgatni és olvasni őket, semmit nem tesznek hozzá Hopperhez, elállják csak előle az utat. Aztán szerencsémre megtalálok az egyik német filmben egy párperces eredeti interjút Hopperrel, aki egy pillanat alatt visszavezet magamhoz, és megerősíti azt, nem kéne másra hallgatnom, csak arra, amit a festményei előtt érzek.
Vagyis, hogy ezek a képek egyáltalán nem szomorú, és legkevésbé kiüresedő, ürességről, elidegenedésről szóló művek, vagy ha éppen már muszáj a tárgyak hiánya miatt az ürességet említeni, akkor ürességgel (ami nem negaív) telis-teliek, ami meg gyönyörű.
A riporter megkérdezi Hoppert, mit szól az efféle kritikákhoz, Edward annyit mond, ezt a kritikusok mondják rólam, amit nem tudok megmagyarázni (ich kann es nicht rechtfertigen), és szerényen ismét maga elé nézve beszél tovább.
Hopper nekem az amerikai Magritte. Külsejében, rendezettségében, mentességében mindenféle művészi dísztől, allűrtől, életre szóló szövetségben az amúgy önálló és már akkortájt feminista feleségével. A festő, akinek a művei a gondolatainak meghosszabbításai, és gondolkodás közben az ember – miként képei szereplői – általában egyedül vagyunk, vagy ha társaságban is, szótlan. Gondolkodni nem lehet hangosan, széles gesztusokkal, a gondolkodás kívülről úgy néz ki, hogy éppen nincs semmi. Ez nem szomorúság, nem negatív értelemben vett kiüresedés. Ezek azok a gondolatok, melyeknek minden egyes festményen ugyanaz a témája. Itt mindenhol és mindenki ugyanazt az egyetlenegy, valóban érdemes gondolatot gondolja el.
Az ént.
Igen, az énről tűnödik a több tucat alak a Hopper-festményeken, együtt vagy egyedül, és minket, kik megcsodáljuk őket, abban támogatnak, hogy ezért a gondolatért érdemes gondolkodni.
Számonmra tény, de ezt is csak érzem, de most magamra hallgatok és nem a kritkusokra, hogy amikor Hopper 79 évesen a műtermében jobblétre szenderült, legutolsó festménye előtt pont az éngondolat elgondolásának végére ért, melyre a művei, mint egy életen át tartó szádhana – szellemi praxis – felkészítették.
