(illusztárció: Giotto művei)
évek óta keresem azt a határvonalat, azt a megfelelő fogalmat, mely egy rendkívül szubtilis érzést ír körbe, mely megjelenik egyből, ha valaki megszólal, ahogy egy film első kockáját látom, vagy ha egy festmény elé állok. Ez az érzet előbb van jelen, minthogy a nappali, a dolgokat felülíró és ellenőrző elme bekapcsolna, valamily zsigeri kinyilatkoztatás ez, mely határozottan önmagam felé mutat. Ez az a pont, ahol rögvest döntenem kell, letagadom vagy vállalom magam. Vállalom akkor is, ha a kép, a film, a másik ellenszenvet szül, miközben odakint ugyanazon jelenség okán tapsol a fél világ. Jóval többről van itt szó, mint ízlésről.
Giotto – a megrendülés képei
Hitelességet, az őszinteséget, a semmi előlem elrejteni nem akarás szándékát jelzi ez az érzés, melyet úgy tudok letesztelni, hogy magammal e fogalmak mentén hányadán állok. És mivel magammal napról napra szigorúbb és kíméletlenebb vagyok, tehát magamon verem le a legerősebben, ha hazudozást, mismásolást, másolást, rejtegetést látok, így hasonlóan reagálok a külső eseményekre is. És ezt nem szabadna, mert azt elfelejtem, hogy a világ nagy része a félrement, rosszul értelmezett, az ezoterikus ipar által „önismeretnek” címkézett fogalom okán, nincs felkészülve a magamfajta szigorú ellenőrzésre.
Elfelejtettem, hogy az a kettétört világ alapvetően nem megrendülni, önnön tüzében lángra kapni és széjjel égni vágyik a szerelemben, melynek éppen van tárgya vagy nincs, hanem gyors hatásra, „gyógyulásra” vágyik.
A megrendülés és az a hatás az a fogalompár, amit kerestem, melyet akkor, amikor a legkevésbé vártam, Földényi F. László fedett fel előttem A melankólia dicsérete című művében, ahol egyes művészeti alkotásokat vizsgálva tesz különbséget azon művek között, melyek megráznak, felégetnek, melyek letépik rólunk a maradék jelmezt is, és azok között, melyek noha talán technikailag, formailag sokkal tökéletesebb alkotások, de csak hatást váltanak ki.
A két fogalom olyan mint a folyó két partja, melyen el vagyon osztva az emberiség. Egyszer volt hol nem volt, de egészen biztos, hogy mikor az ősember az első rajzot a barlangra felvázolta, tetőtől talpig megrendült attól, amit látott. A rajza közvetlen a szívéből tört el, mely mint tükörkép tudatosította, hogy létezik, és ez a tény földrengésként rázta meg. Ami nem más, mint önmaga első konkrét megnyilvánulása a falon, az én tárgyiasítva, ami oly ártatlanul, meztelenül gyönyörű volt, hogy amit látott, abba beleszeretett.
Előbb vadászt rajzolt, utána bölényt, előbb volt ott az én, mint a világ. Rajzolt és csak utána cselekedett, majd ment ki leölni az állatot. A mű térképet festett elé a barlangon túlra.
Egyszer volt hol nem.. egészen biztos, valaha mind a megrendülés partján álltunk. Nem is tudtuk, hogy létezik másik part.
Az utóbbi időben meg azt veszem észre, alig maradtunk itt.
Nem kényelmes hely itt állni, széjjel égni a megrendülés tüzében nem fájdalommentes mozzanat.