Gerhard Richter és Marc Chagall üvegablakai ( példák a hatás és a megrendülés közötti különbségre)

 

Földényi F. A melankólia dicsérete című művében óvatosan járja körül a Gerhard Richter-féle, a kölni dóm ablakait díszítő alkotásait. Míg egy esszével korábban Beuys és Bill Viola performanszai illetve videoinstallációi kapcsán bátran ki meri jelenteni, hogy úgy érezte – noha Beuys esetében még könnyeket is látott önnön alkotását megpillantva a szemében, Viola műve meg sérthetetlenül tökéletes, sőt túlon túl is az – hogy becsapták. Igen, óriási bátorság ennyire szembemenni a düsseldorfi akadémia néhai professzor- gurujával, Joseph Beuysszal, és kimondani, a király meztelen.

 

 

 

 

Ám ugyanezt a radikális kiállást még sem teszi meg Richter üvegablakai láttán. Pedig ha szemléltetni kellene a megrendülés és a hatás közötti különbséget -, melyről itt írtam: https://somogyireka.com/megrendules-es-hatas/- akkor mi sem ábrázolná jobban ezt, mint a Richter és a Chagall-féle üvegablakok. Miközben ez egy nagyon vékony mezsgye, és én is nagyon imbolygok itt.

Ám miről is van szó? Richter tizenegyezer részes kilenc centiméteres, kompjúterrel, véletlenszerűen kiválasztott színű üvegnégyzetével beköltözött a profán, a gép generálta alkotás, a végtermék az évszázadaink felett őrködő óriásba, a dómba, és amikor ennyi fénykockára rásüt a Nap, az nem megrendülést, hanem hatást vált ki. De nagyot.

 

 

 

Ami mégis szépséges, na jó, picit megrendítő ebben az alkotásban az talán az üvegmester keze munkája, aki ennyi kis üveglapot összeragasztgatott, a számítógép elrendezése szerint, szóval tökéletes szakmunkát végzett.
Ha bármi megrendítőt keresünk mégis az egészben, akkor az meg Richter egy 1974-es festménye, ahol elnézést- de Paul Klee után szabadon, de egyáltalán nem eredetien – hasonlóan, véletlenszerűen festett egymás mellé színeket.

.
Mert míg Richter – noha a huszadik század egyik legsikeresebb, elismertebb alkotója – olyan, mintha egész életében – elnézést- de másolt volna – és csak nagyon idős korára, azokban a szinte gyerekrajzaiban érkezett meg igazán, melyek előtt végre megnyugodtam az egyik életmű-tárlatán, miután kis túlzással százhuszonöt izmusban kipróbálta magát, és vált világhírűvé, mert szuperül hatottak a művei – addig Chagall már megérkezettként kezdett el festeni.

 

 

 

Nála nem volt keresgélés, ott csak Chagall van, na jó, és Marc a képeken, az ő szívbéli autentikussága, ahol művek legtöbbje, mert hiteles, mert őszinte, mert ő, mert személyes napló minden egyes kép istennek, megrendít. És mindegy, milyen felületet használ, a chagalli ecsetvonás freskóként, festményként és üvegablakként is ugyanaz marad.