Ha kitenném ide Lucian Freud legjobb festményeit, rögvest letiltana az internet, pedig azok nélkül igencsak nehéz a híres bécsi pszichiáter kis unokájának műveiről írni. Szóval ez itt egy óvatos válogatás azon művek közül, melyek csak sejtetik Freud festészetét, mert annak esszenciája akkor fedi fel magát, amikor a képek szereplői meztelenül vannak. Amikor is leszámolva az évszázados, a testet mitizáló, a görög eszmének hódoló alkotásokkal, Freud a maga természetes-csúfos bájával mutatta meg az emberi testet. Mivel fotót nem mutathatok, ezért csak írok a lógó herékről, a flottyadt női ölelkről, a kiszáradt vulvákról, a has hájától nehezen elkülöníthető mellekről, a felemás méretű mellekről, az arcot széjjel barázdázó ráncokról, a bütykös lábfejekről, a ritkuló hajakról és fanszőrzetekről.
Lucian Freud felől nézve a korábbi évszázadok alakjai filterezett instagram hölgyikék, nála meg végre lekerül a szépítő fólia, és szabad szemmel látjuk azt, amit olykor mi sem akarunk látni a tükörben.
ezzel az egy képpel megpróbálkozok..
Pedig ki határozta meg, hogy a görög szobrok tökélye a szép, hogy a centisre nyírt brit gyep előbbre való, mint az elburjánzott növényzet a telek végében? Ki volt az, aki ketté merte választani a jelenségeket, és tárgyakat sorolt a széphez és a csúnyához?
Freud képein tökéletesen látszik, hogy az emberi test ruha, ami elpiszkolódik, elszakad, kinyúlik az évek alatt, és sajnos az különbözteti meg a tényleges jelmeztől, hogy hiába varrjuk meg, visszük mosodába, egy ponton túl már nem újítható meg. Ám éppen a használatuk okozta foltok, szakadások, törések teszik széppé, mert nagyon küzdelmes út volt az emberi lét, és pont ez a küzdelem a szépség. Ahol a forma a halandótól az önvaló felé tett kutatása során, a sorozatos akadálypályán elvesztette kezdeti makulátlanságát, és elhasználtsága tette élettel telivé, megéltté. Igazivá. És mi más lehetne szép, mint ami igazi?
És pont ez baj ma, mely tébollyal nekem is folyamatosan szembe kell nézzek, hogy elcsúsztak a fogalmak, így lemásolva a kor beteg divatját, hajlamos vagyok a ráncaim, az egyre sokasodó foltjaim és nem sorolom tovább, mert hosszú lenne, azért bántani magam, mert nem merek a magam méltóságában tündöklően változni.
Hogy olykor magam elől is eltittkolom, hogy a több, mint öt évtizede az arcomon lassan, de folyton csörgő könnyeim – a végső igazságtól való elválasztottság képzete miatt – olyan barázdákat szántottak, amik nem illenek bele a görög arc tökélyébe. Pedig mi lenne velem a könnyeim, a küzdelmeim nélkül, az olykor véresre dörzsölt ujjbegyeim nélkül, melyekkel egy életen át képzeletbeli falakat kapartam?
Ők a tanúi annak a véget nem érő erőfeszítésnek az utolsó lélegzetig, melynek köszönhetően – noha nem realizáltam, de legalább – tudom, hogy nincs fal halandó és halhatatlan között.