Miután a nagy kedvenceim életművén már többször áthatoltam, és hiába szeretném, hogy újat mondjanak, mutassanak, amit tudtak, átadtak, így szembe kell azokkal is néznem, ha az egész festészetet szeretném látni, akiket kevésbé kedveltem, sőt akiktől inkább viszolyogtam. Persze, van egy határ. A nagyon modern, a posztmodern, tényleg már csak a vászonra fosós, óriásművektől, melyekkel tele vannak a kortárs művészeti múzeumok, továbbra is megóvom magam.
Mindenképp hatalmas segítség az, amikor az alkotótól közvetlen hallom a gondolatait, és nem egy sokadik kurátor tapogatja vakon azt, hogy mit is akart a művész az egyes képek előtt. Francis Baconnal szerencsére készült több beszélgetés, melyekkel egész mélyre enged a világába. Most, hogy hallottam őt beszélni, már nem félek a sötét szobától, melyet a festészete jelentett, mert azzal, hogy megismertem picit a személyt, aki a képek mögött áll, az olyan, mintha felkapcsolták volna a villanyt odabenn, és már tudom, a sarokban nem szörnyek vannak..
Most már tudom, a szétfolyó, olykor szinte rohadást sejtető, de mindenképp a mállás, az enyészet művei mögött az az egyszerű alapállás van, hogy Bacon az élet kezdetét a születéstől számította és a halállal befejezettnek tartotta. Nem társított az emberhez az örökkévalóban való gyökerezettséget, és addig festett, ameddig látott, az anyag határáig. Az embert egy tól-ig rendszerként definiálta, mely egzisztenciának valójában egy ténnyel kell az életében szembenézni, ez pedig az elmúlás. Nem kapaszkodott istenbe, túlvilágba, nem kutatta azt, honnan érkezik az én életbe, mi a forrása, esetleg a test képzete csupán illúzió-e, amit be kell, hogy lássak, óriási erőnek látok. Mert ott kezelte az embert, ahova tartozik, e háromdimenziós világban.
Bacon nyolcvanhárom éven át közöttünk élt, és tanúja volt a világ és önmaga enyészetnek, és ezt az eltűnő, dematerializálódó folyamatot festette meg. Szóval végül is mindenkori kapaszkodó nélkül gyalogolt önnön vége felé, egyenes derékkal, kitartó munkával. Ez az ő művészete, és ebben egyedi.
És az, hogy egyes képein az alakok ordítanak – igen, Bacon óta tudjuk, látjuk, hogy a kép erre is képes -az annak a tanúbizonysága, hogy nem mindenki képes azzal a fegyelemmel és beletörődéssel, mindenféle égi kapaszkodó nélkül az életen áthatolni, mint ahogy ezt Bacon tette, és ők bizony kiordítanak ránk a képből az emberi létezés elviselhetetlen rettenete és magánya okán.
Bacon óta számomra is új értelmet kapott a kaotikus műterem léte. Harminc éve élek egy hasonló alkotóval, aki miként Bacon, imádja, ha a tárgyak körötte organikus összevisszaságba kerülnek, magyarul szeret irtózatos rendetlenségben létezni, és ahol megjelenik, ott idővel káoszt teremt a tárgyi környezében, ami nem a szellem káosza. Alkotótársam és élettársam, aki épp a férjem is a történetben – ha rajta múlna – huszonhárom éve nem pakolt volna össze a szobájában, ahova, ha belépek, ösvényt kell vágjak, hogy közlekedni tudjak. És egyre inkább rajta múlik, előttem meg két út maradt, vagy megszokom vagy megszököm..És, hogy mi ennek a „lélektana”, talán egyfajta igény a természet, az erdők, a rétek természetes káoszára, ahol a fa sem takarít el maga után, csak leveti a ruháját, és új évet indít a tegnapok emlékein.
