Paul Klee egészalakos megtestesítője a megrendülés festészetének. Esetében tényleg arról van szó, hogy nem a vonalak, a formák azok, melyek hatnak, hanem a mögöttük összesűrűsödött erő. Az az erő, ami kiemeli a levegőt a tüdőből, pillantásra ösztönzi a szemhéjat, és ami egy életöltőn át ritmust diktál a szívnek. Az a szubtilis „ősanyag”, mely akkor keletkezett, amikor a semmi először kilélegzett, és abban a sóhajban, melyet nem előzött meg belélegzés, tudatosította azt, hogy Van, és ebbe a ténybe beleszeretett.
Amikor Klee egy-egy műve elé állok, abban számomra ez a tudatosult Vanság, ez a szerelmes önmagamra ismerés esszenciaként van jelen.
Hogyan történhet mindez? Nem emberi akaratból az biztos, ekképpen nem lehet megtanulni festeni, még akkor sem, ha ugye egy óvodás is tudna állítólag olyan vonalakat húzni, mint Paul. Technikailag, mechanikailag képes rá minden kiscsoportos, elismerem, ám a semmi akkor is ritkán összpontosul ily lényegiségében egy fizikai formában, és az, hogy kit és mikor választ ki erre, az csak az ő döntése lehet.
Ám ne irigyeljük Paul Kleet emiatt, mert egy ekkora feszültségben élni meglehetősen megterhelő, sőt szinte elviselhetetlen. Mivel én is ekképpen élek, ismerem ezt,és ezért ismertem fel egyből Klee műveiben azt, hogy de jó, itt egy rokon.
Klee teste sem volt óriásnyi, istennyi minőség, ám neki el kellett bírni azt, hogy egy életen át magasfeszültségre voltak rákapcsolva az idegpályái. Olyan ez, mintha egy konyhai forralóba egy transzformátorhoz szükséges áramot küldenének, ami szétégeti a vezetéket.
Vagyis szétégette volna, ha Klee nem fog hangszert, majd hosszú dilemma után mégis a festészet mellett dönt, és kiáramoltatja magából e magasfeszültséget, ezt a teremtéskori ártatlan sóhajt.
Amiből először megszületett a szerelem, és ami aztán, mert önmagára ismerve rájött arra, még még szerelmes akarok lenni, és ebből a vágyból megteremtette a jelenségeket. Ezért mondom írom, hogy létezésünk alapja szerelemtermészetű.
Nem, ez nem a romantikus filmek rózsaszín, időbe vetetett, birtokviszonyon alapuló, hormoknak kitett nagyérzelme, amit szégyen szerelemnek hívni.
Ez a szerelem kéken izzik a jelenségek mélyén, aminek hője eléri a létező legmagasabb hőmérsékletet, amit már nem lehet fokozni, és azon a ponton előjelet válta, és forróságában elkezdünk dideregni.
Ez az erő árad ki Klee kéken parázsló műveiből.
Minden Klee-kép szentély, melyekbe belépünk, hogy e kékszínű szerelem előtt hódoljunk. Ez a művészet szentsége.
