(agiacomettiszoborénvagyok)
Giacometti szobrai megrendítenek. De ez azért van, mert sok-sok, a szobrászátával eltöltött óra, a vele készült interjúk meghallgatása megtanított látni a műveit. Ő is annak bizonyítéka, hogy ahhoz, hogy igazán szeressünk valakit, valamit ismerni, tudni is kell őt, és nekem ehhez közvetlenül magát a szobrászt kellett látnom, a hangját kellett hallanom és felkutatni a szavaiból azt, honnan szól.
A tudás javarészt a pálcikává lett és a egészen apróra zsugorított művei mellé kellett, ahol magától Giacomettitől akartam hallani, amit sejtettem, hogy a svájci szobrász ,miután a számtalan fejet ábrázoló alkotásában a szemen keresztüli kijáratot kereste a formából, és ezért olykor hetekig is ült egy-egy modellje előtt, egyszer csak aztán irányt váltott, és tényleg nekiment a lehetetlennek.
Addig-addig redukálta műveiben a szobrászatot, amíg a forma szinte már tényleg el nem tűnt, láthatatlanná nem vált. Vannak olyan rendkívül aprólékosan kidolgozott művei, melyek egy fél gyufásdobozba is elférnek.
A kezei között a semmit tartó, meghatározhatatlan származású, a korábbi művekhez képest elnagyolt tekintetű női alak elé érkezve viszont semmiféle magyarázat nem kellett. Mert ebben a szoborban tetőtől-talpig magamra ismertem, és akkor döbbentem rá, önmagamhoz nincs szükségem semmire és senkire, csak egyetlenegy külső tükröződésre, melybe belenézve azt mondom, ő én vagyok.
De nem az elnyúlt, elnagyolt alak, nem a mellek feszessége, sem az öl ártatlansága, de még a meghatározhatatlan irányba néző szemek sem, a kecses kezek meg pláne nem. Hanem az a tér, amit a kezek összefognak, ahol azt a pillanatot látom, amikor semmiből valamivé válok, amikor, mint tudatosság először megmoccanok és ráismerek arra, hogy vagyok, és ebbe ténybe végzetesen beleszeretek.
Ezt a pillanatot fogom közre a kezeimmel Giacometti-szoborként