((L’Oiseau dans l’espace))
mindannyiunk életében eljön az a pillanat, amikor Brâncuși madarára kezdünk hasonlítani. Van, akinél ez csak a halál, de ott már biztosan. Ám olykor ez a pillanat megtörténik előbb, és azután a sors további fejezeteinek mégis le kell játszódnia. Szóval itt maradunk látszólag a forma rabságában, de miután már nem kétség, jelenlétünk e cellában csak képzeletbeli. Semmilyen más nagyobb ajándékot nem tudok elképzelni ennél, és elmondhatatlanul szerencsés sors az, aki ezt még éltében átéli.
Brâncuși madara egy ilyen – számomra hőn áhított, „megszabadult” – lényt jelenít meg, akit a művész nem azért fosztott meg szárnyától, csőrétől, és nem azért redukálta szubtilis suhanássá, és vonta ki belőle az anyagot szinte egészen, mert sorscsapást küldött rá, noha ez kívülről mégis úgy nézhet ki.
Éppen ellenkezőleg.
A célja az volt, hogy a madárból eltávolítsa annak személyes, tárgyi/névszói jellegét.
Hogy madárból repülést teremtsen, és ezzel belépőjegyet biztosítson számára az örökkévalóságon túlra.
Weöres Sándor Öröklét című verse óta mi – kik abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a verseit közvetlenül, fordítás nélkül is olvashatjuk – tudjuk, hogy egyes kifejezések az örökkévaló felé mutatnak. E szavaink a nyelv világítótornyai.
Weörös e művében egyértelműen rámutat arra, hogy örökkévalóság felé a fogalmi/igei szavaink az ujjak, míg a névszavaink a mulandóság részei. Tehát míg a madár elmúlik, a repülés nem. A repülés, mint idea megmarad a madár nélkül is.
Világűr és mennyboltozat
sok forgó égi kapcsolat
a milliárdnyi tűzgolyó
öröknek látszik és muló.
Mit eltemet a feledés,
egy gyík-kúszás, egy szárnyverés,
egy rezdület mely elpörög
Múlónak látszik és örök
Csodálatos vasárnapi ajándék annak a felismerése, hogy Brâncuși pontosan azt a folyamatot formázta meg, melyet Weöres kifejez az Örökkévalóság című versében.
