létem gyötrelmes gyönyörűségének nekitámaszkodva, egyszerre angyalként és az őt kísérő, magába forduló női alakként, évszázadok óta ülök a táj közepébe bedobott meghatározhatatlan síkidom előtt, mely mozdíthatatlan teherként nehezedik a legégetőbb kérdésemre, hogy ki vagyok?
Ám e rettentő súlyú polihedron felemelésének és az alatta nyugvó válasznak a záloga én vagyok, pontosabban az én halála. Mert ketten nem ülhetnek a trónon, vagy a válasz vagy az én.
A.Dürer és Szita és Ráma emlékére
Beletörődve létem korlátaiba, a ténybe, hogy a tömböt megmozdítani – míg élek – képtelen vagyok, arra jutottam – mert tétlenségben maradni nem tudok – hogy szenvedélyes tüzemmel, emberi korlátaim legvégéig menve, akkor legalább kiégetem belőle a titkot.
Állhatosságomnak és kitartásomnak köszönhetően, a válasz nem, de annak e világban megjelenő első aspektusa felfedte magát, mely ezúttal Szita, Ráma és az aranyszarvas, a történelem által szétzilált és rosszul értelmezett legendáját leplezte le.
Ahol végre kiderült, Szita szívéből vágyként testet öltő aranyszarvas nem a kísértő, nem a világot a züllésbe taszajtó démon, mely képzetre hatalmas kultúrák és társadalmak épültek, hanem szerelmének túlcsordulása, a létezés ősanyaga, a teremtés első pillanata. Ez a szerelem az, mely magának, isten képének is az ősanyaga, mert e szerelemhez képest isten is teremtmény csupán.
A nász támasza pedig a matematika bűvös négyzete, ami annak a bizonyítéka, hogy a kettétört lét káoszában átlósan, keresztbe vagy éppen csillag alakban összeadva a számokat tökéletes rend, mindig harmincnégy hozható létre.
