és a térkép házassághoz című festmény
most már én is a saját bőrömön tapasztalom, hogy nincs idő. Egy huszonhét évvel ezelőtti pillanat ugyanolyan közel van, mint a mai nap, ez fordítva is így van, hisz olykor egy fél nappal ezelőtti perc is oly távoli, mint az, ami két éve volt, mert valójában egyiknek sincs igazi tartalma, mert tényleg csak káprázat mindkettő. És ez most már nem csak üres szellemi puffogtatás, hogy nincs idő, hanem zsigeri tapasztalat.
Huszonhét éve a mai napon mondtam először ki egy emberen keresztül az időt, a teret, őt, engem, és az egész összegyűlt társaságot megtartó alapnak, hogy igen. Életre-halálra hű leszek hozzád. Abban már akkor is biztos voltam, ezt egy embernek hazugság lenne állítani, hisz annak, aki megszületik és meghal, nem esküdözhetek. Ám az, akit sosem láttam, és nem is fogok, és aki alapzatként tartja meg időt, teret, engem és őt, az számomra ott és akkor azon az emberen keresztül nyilvánult meg. Ő volt a kehely, mely felfogta az igenem.
Szerelemnek hívom emberi nyelven ezt az alapzatot, akinek 1999. szeptember 18-án délután a makkosmáriai templomban esküt tettem, ez a mindenki számára megismerhető mélyfekete szenvedélyesen és ugyanakkor magában nyugvó erő áll hozzá a legközelebb.
A szerelemről szándékosan nem írom, hogy érzelem. És nyomatékosítom azt is, hogy a szerelem nem szeretet.
Akkor már három éve döbbenten néztem azt a férfit, akit a sors első férjemként választott ki, e választáshoz valójában semmi közöm nem volt. Huszonegy évvel idősebb volt nálam, másik országban élt, és akkor ez még óriási távolságnak számított, de legalább magyarul beszélt.
Ahhoz, hogy szerelemre lobbanjak iránta nem kellett idő, a tekintetén keresztül átléptem egy a mienknél sokkal valódibb térbe, de ez is csak körülírás persze, mert nem léptem sehova, inkább csak általa ismertem fel azt, hogy vagyok. Az ént.
Persze nekem is voltak romantikus elképzeléseim a szerelemről, engem is az a társadalom nevelt fel, mely ebből a nem e világi hatalomból jövő-menő érzelmet redukált, én is azt hittem, szerelmesnek lenni jó. És, hogy e fogalom kapcsán a jónak nincs ellentétpárja. De van, nagyon is.
Mert ahogy kimondtam neki az igent, fedte fel előttem valódi arcát.
A szerelemnek komoly terve volt velem, méghozzá az, hogy mélysötét szenvedélyével leégeti rólam az énem, hogy leleplezze réka valótlanságát, és egyivásúvá tegyen magával.Hogy hátrahagyva személyes ingóságaimban való hitem, felismerjem, hogy én vagyok a szerelem. Persze még az sem, mert aki tényleg vagyok, azt senki ki nem mondta. Ám a szerelem az az utolsó emberi határállomás, amit még megnevezhetek.
Huszonhét éve egyre tudatosabb az igenem, és isteni szerencsénkre szerelmünk a személy valóságát leleplező ereje mellé szeretet is érkezett a kapcsolatunkba, így kapott a történetünk világi formát is. Mert azóta megtapasztaltam, a szerelem és a szeretet nem mindig jár párban, később előfordult, hogy önmagában, nyersen érkezett, és tényleg semmi mást nem tett velem, csak bőrömet tépte, mert amögé bújtam el. És ez is értem történt, bármennyire nehezen fogtam is ezt fel akkor.
Ennek a szeretetnek köszönhetően házat építettünk a szerelmünk köré, először ajtót és ablakot is raktunk bele, amiket gondosan zártunk, ám idővel rájöttünk, hogy istenkáromlás(szerelemkáromlás) lenne a szerelmet falak közé zárni. Kinyitottuk hát ajtót, ablakot, bedöntöttünk pár falat, hagytunk, hadd áradjon szabadon. Nehogy nekünk elsorvadjon égi gyönyörűsége, mely előbb vagy utóbb meg szokott történni, ha bezárják.
Ez volt a házasság megnyitásának eseménye, a kapcsolat felnőtté válásának pontja, és ennek okán lehetőségem adódott még más férfiaknak is útközben kimondani, hogy igen, ami nem érvénytelenítette az elsőt. Mert az igenemnek, amit a szerelemnek mondok ki nincs ellentétpárja, az igen lesz tíz, húsz és ezek szerint huszonhét év múlva is.
Az, hogy a másik két férfi mégsincs a fizikai térben jelen mellettem ma, nem az én hibám, soha nem hagytam volna el őket. Csak hát én tudtam előre, hogy a szerelem nem csak finomkodni fog velünk, és egy bizonyos ponton majd leégeti rólunk a bőrüket. És ők itt mindig elszaladtak, mert ekkora árat semelyikük sem fizetett volna önmagáért. Mert itt végső soron minden csak rólunk, az énről szól.
De attól a nekik kimondott igeneim is ugyanolyan valósak, mint a huszonhét évvel ezelőtti.
És hogy még se tűnjön túl elvontnak és idillinek az életem, az előbb bejött a férjem, az első, ide a szobába, ahol írok, ez amúgy az ő könyvtára, aztán a maga sarkos módján rám szólt, hát mutter te minden hol itt vagy..de ennél szokott sokkal cifrábbakat is mondani, meg tenni is, szóval a szerelem nem idill. Gyorsan mondtam neki, pszt most rólad írok, a szerelemről, akit általad ismertem meg. Aztán nem is szólt semmit, mert itt neki is elakad a szava.