a szépséges és dicsőséges Krasznahorkai László és Gulyás Márton beszélgetés nyomán
noha az utóbbi időben egyre nehezebben birkóztam meg az egyes Krasznahorkai-művekkel, egyre kevésbé találtam meg a korábban nagyon kedvelt KL-témát, a nemlét kapuján való kétségbeesett dörömbölést, ám a partizános beszélgetés ismét megerősít abban, hogy maga az író, vagyis a lénység a szövegeket mögött rendíthetetlen alapzat. És valójában ő számít, nem az írások, a könyvek úgyis csak forgácsok. És a végső mű, amiért a sok gyakorlat, a szádhana: az én, a nagybetűs, aki megteremtette isten koncepcióját, az láthatatlan marad.
Lenyűgöző és rendkívül frissítő a tudat, hogy ilyen normális, természetes ember is beszéli a nyelvünket, hogy hiába züllünk össznépileg eszement sebességgel, mint fáklyás ember ő továbbra is világít. Kéken világít a szemeivel.
Még mindig csak az interjú felénél vagyok, de itt szándékosan megálltam, és csak akkor megyek tovább, ha az egyes, kedvenc részeken gondolattal, érzéssel, írással átrágtam magam.
Persze ez a beszélgetés nem jött volna GulyásMarci nélkül, hu, azért a szívműtétje egész biztos nagyon jót tett vele. Tovább mélyítette, ékesítette őt. Valahol messze járt, vagy nagyon közel, ez biztos.
A beszélgetés arra is nagyszerű volt, hogy végiggondoljak két olyan témát, mely számomra is kulcsfontosságú, és amit KL is említett. Az egyik a magyarságom kérdése, a másik pedig az árulás jelensége. Itt most elsőre az árulásról írok, a magyarságról majd később.
Csodálatos és rendkívül bátor, önmagunk tiszteletéről tanúskodó kijelentés az, amit KL mondott, hogy árulás esetén nincs mit vizsgálni, az árulásnak nincs mélysége.
Aki elárul, az elveszett.
Az kezdhet újabb kört, dobhat megint, persze ha ismét kiállja a fajok végeláthatatlan sorát a várakozásban a földi élet felé, mert itt minden faj emberi életre vágyik, hisz tudja, csak ebben a testben van a kulcs..
Aki elárul barátot, ügyet, szerelmet, hitet, az elveszett. Elárulni csak egyszer lehet, utána már csak meghalni lenne érdemes. Ennek ellenére hány, de hány áruló él köztünk, és bír tükörbe nézni, ám egész biztos csak azért, mert megvakult, a lelkiismeretének annyi, és már csak, mint héj, mint homlokzat járkál az életen át. És így könnyű.
Számomra az egyik legnagyobb árulás a szerelem árulása, aki erre képes, az eleve nincs tisztában a fogalommal, nincs tisztában magával, az nem realizálta, hogy a szerelem az egyetlen esély emberi testben az önvalóba belenézni, és aki ezt átélte, és mégis a személyes kicsi sorsát választja, mintsem hogy a szerelmem keresztül az istenit, annak onnantól semmit de semmit nem ér az élete. És ezen nincs mit szépíteni.
Aki egy másik emberi lényen át istent látja, és utána hazamegy a feleségéhez, és képes előtte további színjátékra, az a szerelmet árulja el. Úristen, hányszor átéltem, hányszor fontosabb volt a kiskert, az üzlet, a gyerek iskolakezdése, a nagyanya halála, hányszor fontosabb volt a relatív az abszolútnál, hányszor álltam vérző szívvel a férfi előtt, mert miután a szemembe nézve levetkőzte előttem emberi lényét, eszébe jutott, hogy van egy felesége, aki előtt ezt nem vállalhatja fel.
Azt a nem kis tényt, hogy szíve van.
De én nem vagyok olyan kemény, mint KL, én még az árulást is megbocsátom a szerelmemnek, de csak neki, csak és kizárólag szerelem idején vagyok ilyen toleráns, és nyelek egyet, feltörlöm magam után a vért, amit az eset hagyott, és mennék tovább.
Csak rendre azt tapasztalom, aki a szerelmet elárulta, már nem tud továbbjönni velem, mert a leglényegesebbet árulta el magában, a lelkiismeretét, ami a fizikai szintű leképezése bennünk a szentléleknek, a szerelemnek. És ilyenkor a leglényegünk hal meg bennünk, hiába éljük ezt, mint test túl, de valójában végünk.
Sajnos azt látom, hogy hiába mondom, rendben, megtörtént, gyáva voltál, nyomorult, többet ért a kiskert, mint az isten, sebaj, lásd be és menjünk tovább . De már ezen a ponton elfogy az, ami a további lépésekhez erőt adna, és az illető egyszerűen elfárad, lemarad. Innentől már csak él és nem létezik, és én ezt hívom öregedésnek. Ezért is tapasztalom azt, hogy a 73 éves férjem nem öreg, de egyes szerelmeim, aki már elárulták a világmindenség szentségét, ami a szerelem, mert nem voltak tisztában annak hatalmával, már 50 évesen bácsik, mert a leglényegük halt meg bennük és ilyenkor a test is gyorsabban száradni kezd.
Szóval milyen furcsa is, az, amit KL megtesz maga az árulóval, hogy semmibe veszi őt, kiírja a forgatókönyvből, lenullázza égszínkék kegyetlen-éles tekintetével, azt az én árulóim megteszik önmagukkal. És ez nekem elviselhetetlen fájdalom, mert képtelenek innen arra, hogy a legutolsó, legmeredekebb részt önmaguk felé megtegyék, mert ehhez szerelem kéne, amit elárultak.