(Radha Ma emlékére, aki 2011-ben Agni szamádhival hagyta el a testét)
csodálom és persze irigylem is a magukat szabadnak, kötelékeiktől függetlennek jellemző embereket, akik tényleg élvezik azt, hogy nincs megtartó, valódi szereteten alapuló kapcsolatuk, szóval akik azt állítják, hogy önmaguknak teljesen elegek. Mivel magamból indulok ki, és én mindig azt állítom, ami éppen személyes szinten van velem, mert ami ezt bennem meghaladja, arról ízléstelenség lenne beszélni, hisz az csak hallgatni tud, így az efféle kijelentéseket el is hiszem elsőre. Aztán amikor egymagam maradok az jut eszembe, mi van, ha csak egy hangzatos jelmezt láttam, egy jól összetákolt színielődást, ahol még maga a színész is elhiszi azt, amit előadott?
Agni
Magamról tudok csak szólni, az emberről, akinek hiába volt önnön személyes énjén túl a végső valódiságba bepillantása, aki évtizedeket töltött el egy ujj mellett, aki könyörtelenül az igazság felé mutatott, magamról, aki négyéves volt, amikor a tükör előtt ült, és feltette a kérdést, na jó, látom, a kislányt de ki vagyok én valójában? Szóval egy lényről, aki nem ma kezdte az önkutatás fáradtságos útvesztőin és hegyvonulatain való barangolást, aki már papagájként vissza tudná mondani a tanítója a válaszait, s ha lenne bőr a képén maga is, mint színész tudna szatszangot tartani, ami persze csak egy talkshow lenne..
Mert velem az van, hogy hiába évtizedes spirituális praxis, még mindig nagyon ember vagyok és ragaszkodok, még mindig a pokolba képes vagyok lemenni egy-egy kapcsolatomért, és képtelen vagyok elengedni azt, akit egyszer beengedtem a „szentélyembe”, mert annak csak bejárata van.
Velem az van, hogy a világ által kínált fejlődés ellenére ahelyett, hogy egyre jobbak lennének az öregedéssel a díszleteim, mert volt már elég időm megtanulni, hogyan kell azokat összetákolni, egyre csak egyszerűsödöm, válok szűretlenebbé, talán nyersebbé is, egyre áttetszőbbé.
Van egy imádott tanítóm, Indiában, az Arunácsala mellett élt, egyszer találkoztam is vele, akkor úgy ölelt át, hogy az érintése azóta is lángol bennem, majd két évre rá Agni szamádhit követett el magán, a testét dobta oda önszántából ura és istene tűzébe, így váltott jegyet a végső kiszállóhelyhez érve, mindörökkön örökké.
Vayu
Magam részéről úgy hiszem, az enyém a Vayu szamádhi lesz, ahol majd a szél fenséges istene fogja egészében széjjel fújni rólam, rajtam, belőlem azt, ami nem hozzám tartozik. És Vayu ezt a munkát az utóbbi időben hatalmas erővel el is kezdte. Ha építenék is magam köré bármiféle színpadi díszletet, amivel előadhatnám, hogy minden jó és szép, minden jól megy, akkor azt a másodperc töredéke alatt fújná szét Vayu, a szél istene. Nem vagyok jól, hogy lennék, a munka nagy része még hátra van, most ért el a szél a legféltettebb részhez, az ártatlan, meztelen énhez. És minden bizonnyal imádott Radha Ma-m, akiről fentebb írtam az Agni szamádhi kapcsán is eszméletlenül ordított, amikor kerozinnal lelocsolta a testét, és meggyújtott a gyufát, mert amikor a mezítelen én kerül sorra, az bizony nagyon fáj.
De legalább nálam majd a díszletekkel nem kell a Vayunak bajlódni, ha úgy dönt, eljött az idő és egészében végez velem.