A tegnapi – az indiai kisfiúk okozta inzultusról szóló – írás után nyomatékosítani szeretném, megvagyok, nem ért komoly bántódás, vigyázok magamra, már amennyire ebben a kultúrában lehet, de a a Hegy, a barlang és imádott tanítóm szentélye Tiruvannalmalaivan van, szóval egyelőre még ide vagyok kötve. Még szükségem van e támaszokra, melyek nem ebből a világból valók, és melyek a legmélyebb mocsárból nőnek ki. Igen, óriási ellentmondás, hogy a gusztustalan szeméttelep után a következő sarkon ott a bejárat a tanítóm szentélyébe, és a hegyre vezető út is putrinegyedből nyílik.
Az Arunácsala hegy keresztmetszeti rajza. 2023, 84x84cm
Ám nem is az eset volt tanulságos számomra, hanem, hogy utána egyáltalán azon hezitáltam, hogy szóljak-e róla? Milyen nehéz is kimondani, hogy bántottak.. és végül azért is írtam róla a helyi csoportba, mert amikor az idén februárban egy mellettem ülő „szádhu” – nevezzük így a narancssárga ruhás nyomorultat – aki a legmélyebb meditációm idején a Virupaksa barlangban tette a kezét a hasamra, és tette volna lejjebb is, ha nem a mellkasomhoz húzott lábakkal ülök, a sokkhatás miatt nem szóltam a barlang őrének sem. Pedig ott elkaphattuk volna a fenevadat.
És nem szóltam akkor sem senkinek, amikor imádott, mára már test nélkül létező tanítóm, Radha Ma szamádhi szentélyéből elindulva egy kis szakaszon felvett a motorjára az ott szertartást végző pap, és amikor az útkereszteződésnél leszálltam, ő is hozzám nyúlt, elég félreérthetetlenül.. Ott is annyira lefagytam, hogy beszélni, ordítani is elfelejtettem, na meg nem akartam a szerencsétlen az utcán megalázni, és átfutott rajtam, mi van, ha letagadja.
Igen, a földkerekség számomra két legfontosabb szentélye kapcsán is ért már inzultus, ehhez képest ezek a kis taknyosok – akik na jó, lehet 12-13 évesek voltak, és nem 8, de még nem kamaszok – szinte meg sem érintették az ingerküszöböm.. És talán pont emiatt tudtam beszélni róla.
Octave Tassaert (1800–1874) festménye
Rengeteg támaszt kaptam, biztosítottak a rendőrök jelenlétéről, a védelemről, ám a szorongásom mégsem enyhült, és nem amiatt, hogy jaj, mi lesz velem, ha megint a lábam közé nyúlnak, hanem amiatt, hogy édes istenem, mi lett ezen a Földön legdrágább kincsünkkel, a szerelemmel?
Ha az istennel kapcsolatot hazudó nagyurak nem zárják az idők elején a szerelem szentségét, a semmi első és legártatlanabb megnyilvánulást a kettősség kelepcéjébe, akkor ma egy szerelem alapú társadalomban élnénk, ahol az az erő, mely megelőzte a hegyek, a völgyek, a vizek teremtését uralkodna felettünk, és ahol e szentségből mindenki annyit vehetne magának, amennyit akar. Fel sem tudjuk fogni a mai kétségekbe, félelmekbe zárt emberi agyunkkal, ahol a monogámia a vezető elv, és a szerelmet és a társas kapcsolataiokat birtokviszonyként éljük meg, milyen lenne az a társadalom, melynek szerelem alapja lenne.
A szerelem a kettőbe, a kizárólagosságba zárása a legnagyobb az emberiség ellen elkövetett bűntény, és itt Indiában, legalábbis délen, kézzel fogható, mivé lesz az az ember, aki évezredeken át egy a szerelemhez méltatlan rendben élt, és mely társadalmat egyszer csak felkészületlenül éri – az Európában végbement szexuális forradalom nélkül – az internet.. Állattá, éhes, simán már csak betevőt akaró fenevaddá, kismotoron, agresszív dühödt fejjel fel és alá száguldó tesztoszteron őrületté lesz.
Az este, hogy tegyek egy koronát az egészre, egy szakaszon együtt vonultam a helyiekkel a hegy körüli teliholdas vándorútjukon, amikor is körbejárják a 14 km-es, az Arunacsála körüli utat. Eddig mindig februárban voltam itt, ami olyan, mint Balatonon az augusztus, és a zarándoklat tele volt nyugatiakkal. Most viszont teljesen egyedül voltam több ezer indiai között európai. Egészen a zsigereimben érzem azt, amiről írok.
India nem kéjutazás, a színvonal pedig egyre romlik.
Fra Angelico
Emlékszem, amikor 2009-először érkeztem ide, még tapintani tudtam az áhítatot, már a repülőtéren lenyűgözött az indiaiak istenüknek önmagukat átadó szerelme. Akkor még tényleg azt éreztem, az istenek a chaishop-ban velünk ülnek.. Mára ennek csak egyes, kivételezett helyeken tapasztalom a nyomait, mára eszembe sem jutna az utcán végigmenve azt képzelni, hogy ezek az emberek valósabb önátadásban élnek, mint én..India szeméttelepre építi tömegével modern luxusépületeit, az árak eszement emelkednek, egyre nagyobb a zaj, a nyugtalanság, és egyre erősebben érezhető a szexuális elfojtás.
És azt hiszem, ennek legfőbb oka az internet, amióta a koldus is az instagramot nézi az útpadkán, kiköltöztek a szívekből az istenek.. már Indiában is bújdokolnak, és nagyon finom érzékelés kell hozzá, hogy nyomukra jussunk.
De amíg még van két szentélyem itt, ami felülír minden más helyet és tanítást az életben, ahol rájuk lelek, addig kitartok, még így, hogy már mindkettőben ért bántalmazás. Amit úgy értelmezek, hogy siessek, mert még a szent helyeknek is meg vannak számolva a percei, és örüljek, hogy még a legutolsó időkben itt lehetek.
Mert Indiának is mindjárt vége..